XI.

210 22 2
                                    

Nem igazán sikerült elaludnom. Zander álmában magához vont akár egy plüssmackót és a hasamat hátulról átölelve mélyen aludt mellettem, így még csak forgolódni sem tudtam, hogy megtaláljam a tökéletes pontot ahhoz, hogy képes legyek végre elaludni.

Elkezdtem lefejteni magamról Zander karjait és óvatosan lecsusszantam a matracról. A sötétben alig láttam valamit, és éppen azon morfondíroztam mit csináljak, mikor az alkaromon lévő tetoválás derengeni kezdett. Először megijedtem, végül próbáltam elemlámpaként használni a karomat.

Feltápászkodtam és kibotorkáltam a kávézóba, ahol nem voltak eltakarva az ablakok, ugyanis Knox a hátsó szobák egyikében aludt és a kulcsra zárt ajtón át senki nem juthatott be a helyiségbe.

Leültem az egyik asztalhoz és kibámultam az koszos ablakon. A hold fent ragyogott az égen és mindent megvilágított ezüstös fényével.

Ahogy tovább nézelődtem, kint megpillantottam pár mozgó alakot, amitől egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér.

Rémek.

Emberi alakjuk volt, de ezenkívül nem sokat láttam belőlük. Voltak magasabbak és alacsonyabbak is és mintha néhány gyerek sziluettet is kiszúrtam volna. Megremegtem és kezdtem nagyon bánni a döntésemet, hogy felkeltem Zander karjai közül, de képtelen voltam megmozdulni és levenni róluk a tekintetemet.

– Hát te? – hallottam meg ekkor Knox rekedt hangját, aminek sikerült kirántania a bámulásból.

Rámeredtem. Fehér pólója gyűrött volt, barna haja ezer irányba állt és zöldesbarna szemében aggodalom csillogott.

– Leülhetek? – tett fel egy újabb kérdést.

Bólintottam és az asztal alá rejtettem a tetovált alkaromat.

Knox lehuppant, majd kibámult a koszos ablakon aztán visszanézett rám.

– Nem kell ám rejtegetned! – bökött az asztal alá dugott kezem felé.

– Oh.

– Mind láttuk, csak jófejségből nem kérdeztünk rá és arra vártuk, hogy majd beavatsz minket – közölte, majd elnyomott egy ásítást.

Megvakartam a tarkómat zavaromban. Egy pillanatra kinéztem a rémekre, aztán vissza a srácra.

– Őszintén szólva annyira jól éreztem magamat, hogy el is felejtettem erről mesélni – mutattam a tetoválásra.

– És akarsz róla mesélni?

Aprót bólintottam és mindenbe beavattam Knoxot. Még párszor gesztikuláltam is, miközben meséltem a harcomról, a nénikről és hogy van egy lányuk, aki megjelölt engem. Knox többször is összeráncolta a szemöldökét, míg engem hallgatott.

Miután befejeztem a szövegelést pár percnyi néma csend borult ránk, míg a srác megemésztette, amit a fejére zúdítottam.

– Ez felettébb különös – szólalt meg Knox. – Nem hittem volna, hogy Klóthóéknak van egy lányuk. Még is hogyan foganhatott?

– Ezen én is gondolkodtam. Várj ki az a Klóthó?

– Ő tanítja a Napáldottakat – magyarázta Knox. – Nem szoktam sokat járni hozzá, mert annyira nem érdekel ez a varázserős dolog, viszont néha magához rendel, mert szerinte igenis „tanulnom kell" – rajzolt macskakörmöket a levegőbe fintorogva Knox.

– Te ilyen földhöz ragadt fickó vagy? – tudakoltam vigyorogva.

– Mondhatjuk úgy is.

Mindketten újfent kibámultunk az ablakon, ugyanis a rémek kezdtek közelebb merészkedni és minket vizslattak. Most már alaposabban is megtudtam nézni magamnak őket. Néhányuknak hosszú haja volt, ami csimbókokban tapadt a ruhájukhoz, szemük beesett volt és vörös, de hasonlított az emberi szervre. Szájukat furcsa mosolyra húzták, mintha tudnák, hogy előlük nincs menekvés. A háttérben lassú tempóban sétáltak felénk azok, akik még nem tapadtak két kézzel az üveg másik felére. Ruháik többsége rongyos és szakadt volt, de felfedeztem néhány makulátlan darabot is.

A tiltott kívánságDonde viven las historias. Descúbrelo ahora