Egyetlen írásjel - a kdrama regény

01 - Viszontlátás

tíz évvel később, 1618. ősze, Hanyang belvárosa

Ő az. Ez az első gondolat, ami tavaszi szélként átsöpör a lelkén, mikor a szeme sarkából megpillantja a lányt. Épp a szájához emelné a teával teli csészét, de a karja belefagy a mozdulatba, mintha megállna az idő. Valójában meg is áll. Számára meg. Csupán egyetlen szempillantás, és kilenc évet ugrik vissza élete saját történelmében. Hirtelen minden a fekete és a fehér színeiben játszik, a világ szürke massza, mégis éles minden vonal, akár a kard pengéje.

Lélekszakadva rohan le a trónterembe vezető kőlépcsőkön, miközben a seregnyi katona tódul be a központi kapun, maguk között fehér lepellel letakart holttestet cipelnek, és hallgatnak egytől egyig, mintha csak az álmát vigyáznák. A halott karja lecsusszan a hordágyról, fehér mutatóujjával a föld felé bök, a körme alatt sötétvörösre alvadt vérdarabok. Ahogy a közelükbe ér, lassít a léptein, utána megtorpan. Egyenként pillant végig a katonái arcán, akik királyukkal szemben állva sírva fakadnak, és óvatosan a földre helyezik a holttestet. A könnyek zavaros patakokat mosnak az arcukra száradt piszokba. Remegni kezd a szája, mikor a tekintete megállapodik a lepedőn. Botladozva, üveges tekintettel lépked egyre közelebb és közelebb. Mikor kinyújtja a kezét, hogy felemelje a vásznat, a körben álló katonák térdre rogynak. Már hangosan zokognak. Kardok és páncélok csörrennek, ahogy odaütődnek a palotaudvar köveihez. Lépéseket hall a háta mögül. Rohanás. Komornák, udvarhölgyek, eunuchok, tisztviselők és politikusok kiabálnak és jajveszékelnek, de körülötte megszűnik a világ, pont úgy, ahogy a szoba sötétségbe borul, miután eloltják a mécsest. Felemeli a fehér vásznat, és...

– Felség?

A hang segít visszakapaszkodnia a valóságba. Még mindig abba az irányba mered, ahol az előbb a lányt látta, de már hűlt helye: csak az a csapat férfi van ott, akiknek az asztalára tette az ételt. Magába dönti a langyos teát, és a tömör asztallapnak csapja a csészét. – Jól érzi magát, Felség? Az újabb kérdésre odapillant a társára. Geon-u, a testőrsége parancsnoka, aki csak kevéssel fiatalabb nála, férfi létére olyan aggódva néz a szemébe, mintha az édesanyja lenne. Bár nagyon igyekszik, hogy ne így legyen, valahogy mégis rendetlen a külseje. Jo Geon-u folyton úgy fest, akár egy lezüllött katona: egyszerűen van valami az arcában, ami ilyen kisugárzást kölcsönöz neki. Őfelsége eleinte rendszeresen megszidta emiatt, de hosszú ideje feladta már. Sokkal fontosabb volt számára, hogy bár a fiú külseje nem, a belseje makulátlan. Ő az egyetlen ember a környezetében, akiben teljesen megbízik. A király bólint. – Csak elgondolkodtam – feleli. Újabb teát tölt magának, és míg megissza, gyorsan körbe kémlel. Megint a lányt keresi, de sehol sincsen. Mintha felszívódott volna. Talán végig csak a képzelete űzött vele csúfos tréfát...? – A főtanácsos embereit keresi? – kérdezi Geon-u. – Valóban úgy gondolja, hogy máris sejt valamit? – Nem csak így gondolom. Biztos vagyok benne. Erős gyanúja lehet afelől, hogy újra nekiláttam a rendelet keresésének, és ezzel megszegtem a neki tett ígéretemet. – De a főtanácsos... – Szép jó napot az uraknak! A hang, ami az övékhez képest valóságos madárcsicsergés, napfényként ömlik szét a fejük fölött. A király és Geon-u egyszerre pillantanak fel: a lány áll előttük, pontosan úgy, hogy a napkorong a feje mögött ragyog, néhány sugara viszont átkapaszkodik a válla fölött, és a férfiak szemébe tűz. Mintha fénykoronát viselne. Piszkos edényekkel megrakott tálcát tart a csípőjének támasztva, és szélesen mosolyog. – Mit hozhatok maguknak? – Lepillant az asztalra, aztán vissza a férfiakra, egyikükről a másikukra. Eltűnik az arcáról a mosoly: most összevonja a szemöldökét, és csücsörít. – Mi az, maguk teáznak...? – Nem kérünk semmit, köszönjük – feleli Geon-u, és bár rangban felette áll, tisztelettudóan fejet hajt, hiszen mégiscsak egy hölggyel beszél. A lány újra lepillant az asztalra. Nem hagyja magát: látszik, hogy a vérében van, hogyan tukmáljon rá bárkire bármit. – Várjon, most látom csak, hogy maga rendesen iszik – bólogat szaporán Geon-u-nak. Lassan az álruhás királyra néz, először csak a szeme sarkából, aztán megállapodik rajta a pillantása. – A baj ezzel az úrral van, itt. Uram, ne csinálja! Bármilyen kemény napja is volt a hivatalában, egy kis bor segíteni fog. Higgye el nekem! Ha attól fél, hogy majd a szolgájának kell hazacipelnie a hátán, akkor hozok magának valami kevésbé erőset, jó? Őfelsége egy szót se szól, csak nézi a lányt, mintha kísértetet látna. Az arcéle, az orra íve, a két szeme formája, még a hangjának dallama is... Mivel ő az ország első embere, csak akkor engedi meg magának, hogy gyenge legyen, amikor senki sem látja – úgyhogy bármilyen kínzón is törnek rá az emlékek, nem engedi, hogy a vonásai elárulják. – Ahogy a társam mondta, nem kérünk semmit – feleli kurtán, és közben egyetlen arcizma sem mozdul, csak a szája. A lány a szemét forgatja. – Jaj, uram, ugyan már! Ez csak egy kis bor! Kóstolta már egyáltalán a mi borunkat? A miénk a legjobb egész Hanjangban! Még a palotába is innen viszik! Na... – Miért nem érted, hogy nem kérünk? – mordul rá Geon-u. Mikor rájön, milyen illetlenül beszélt egy hölggyel, kényelmetlenségében fészkelődni kezd a helyén, és hozzáteszi: – Hálásak vagyunk, mindenesetre. Talán majd legközelebb. A lány nem jön zavarba Geon-u hirtelenségétől, azt viszont képtelen nem észre venni, milyen kendőzetlenül bámulja ez a nemes uraság. Négy éve dolgozik már a fogadóban, megesik, hogy részeg lókötők illetlenül viccelődnek vele, de ez a férfi semmit sem mond vagy tesz, egyszerűen csak néz. Ráadásul nem úgy, ahogy a borgőzös tekintetű, zsíros arcú kétkezi munkások szoktak, sokkal inkább úgy, ahogy az ember szemügyre vesz egy réges-régi tekercset, vagy valami különöst a piacon. Végül aztán szó nélkül fejet hajt, és távozik. Miközben eloldalog, a válla fölött azért lopva visszapillant a férfire. Még mindig figyeli. – Felség, a főtanácsosról beszéltünk az előbb – tér újra a tárgyra Geon-u, miután a lány hallótávolságon kívülre kerül. – Igen. – Őfelsége szeme a teáscsészére siklik: a saját ujjait nézi, ahogy ide-oda forgatják az apró poharat. – Ki kell találnunk valamit. Valami indokot, ami miatt újra rendszeresen elhagyom a palotát. – Mit szólna hozzá, ha a Mingből beáramló cikkek forgalmára hivatkozna? Felcsaphatna álruhás ellenőrnek. – Nem, az túlságosan... átlátszó. Han-grim okos ember. Szinte mindent, amit a politikáról és a hatalmi harcokról tudok, tőle tudom. – Ez a hasznunkra van, Felség. Képes rá, hogy az ő fejével gondolkodjon. A király Geon-u-ra néz, és egyetértően bólogatni kezd. Miután a hamis rendelettel trónra került, a legnagyobb titokban ugyan, de a főtanácsossal közösen minden létező eszközt bevetettek annak érdekében, hogy ráleljenek a halott király valódi, neki szóló örökösödési dokumentumára. Legalábbis a fiatal Yi Sung ezt hitte – aztán rájött, hogy Han Han-grim főtanácsos, akiben addig feltétel nélkül megbízott, korántsem igyekszik olyan nagyon a nyomára akadni annak a rendeletnek, mint mutatja. Ahogy telt az idő, a főtanácsos szép lassan a királyban is elkezdte leépíteni a dokumentum utáni vágyat, mondván, hogy a nép a kormánnyal együtt elfogadta és szereti őt, mint királyát, a többi pedig úgysem számít. Yi Sung eleinte beletörődött a dologba, és a királyné halála utáni években ereje sem maradt a keresésre. Aztán, mikor megértette, hogy a hamis rendeletet felhasználva a főtanácsos a bábjaként akarja irányítani őt, rájött, hogy egyetlen esélye van: ha rátalál az igazi dokumentumra. Ehhez azonban most, évek múltán kénytelen újra rendszeresen elhagyni a palotát, a főtanácsost pedig minden lépéséről értesítik. Tulajdonképpen bármit is tesz a palota falain kívül, az gyanús. – Felség, bocsásson meg, hogy ezt kérdezem, de... – Ismét Geon-u hangja az, amit visszaszólítja a valóságba. A szemöldöke alól pillant rá. – Biztos benne, hogy... szóval, hogy létezik az a rendelet? – Egészen – feleli azonnal. – Egy időben bennem is megfordult, hogy talán hiába keressük, de jól ismertem édesapámat. Biztos, hogy ott van valahol. Csak rá kell találnunk. – Titokban a főtanácsos is keresi, igaz? – Biztos vagyok benne. Úgyhogy gyorsan kell cselekednünk. Aztán, még mielőtt bármi mást is mondhatnának, újra árnyék vetül az asztalukra. A lány áll előttük, ezúttal tálca nélkül, kezében egy rizsboros korsóval. Akkora vigyor ül az arcán, hogy a fővárostól egészen a kikötőig is elérne. – Tudom, hogy azt mondta, nem kér bort, uram, de ez itt a ház ajándéka. – Olyan édes hangon beszél, ahogy csak tud, és közben oldalra billenti a fejét. – Kérem, fogadja el! – Két kézzel egyenesen a király elé teszi, és fejet hajt. – És persze kóstolja is meg – teszi hozzá. Mikor a férfi egy szót se szól, közelebb hajol hozzá. – Töltsek esetleg én? Meg se várja a választ, már nyúl is a korsó felé, de még mielőtt hozzáérhetne, Őfelsége ujjai az üveg nyakára kulcsolódnak, és megragadja. Felemeli, ám a csészéje helyett a földre kezdi önteni, és közben rezzenéstelen arccal bámul a lány szemébe, aki tátott szájjal, döbbenten figyeli, miként issza be a kitaposott udvar a főváros legjobb rizsborát. – Na de... – Annyira ledöbben, hogy a hangja csupán nyögésként esik ki a szájából. Miután a korsó kiürül, a király visszateszi az asztalra. – Mondtam, hogy nem kérek bort, de te azt hitted, jobban tudod, mire van szükségem, és idedugtad az orrom alá. – Mert kedves akartam lenni, mint a jó fogadósok! – A lány újra rátalál önmagára, bár most aztán rendesen zavarba jön, sokkal inkább, mint az előbb. – Maga meg... Maga... – A nyakához kap, mert érzi, ahogy pír kapaszkodik fel a mellkasáról, és máris elönti az arcát. – Én nem iszom bort – feleli lassan, szóról szóra tagolva a király. – Soha. Hogy leplezze a zavarát, a lány elfintorodik, és igyekszik minél megvetőbben nézni rá. – Mi maga, valami önsanyargató aszkéta? – pillant végig rajta felhúzott orra mögül. – Vigyázz a szádra! – csattan fel Geon-u. Lábra ugrik, és a nagy igyekezetben majdnem az asztalt is feldönti. – Nem tudod, kivel beszélsz! – Ó, dehogynem! Eggyel azok közül, akik azt hiszik, csak mert drága ruhát hordanak és bizonyára Őfelségének dolgoznak, bármit megtehetnek. Az Őfelsége szóra Geon-u a királyra kapja a tekintetét, de az ő arca továbbra is rezzenéstelen marad. – Tanuld meg, hogy ha valaki nemet mond neked, akkor azt úgy is érti – mondja. – Maga meg azt tanulja meg, hogy nem illik mások kedvességét a földre pocsékolni – vág vissza a lány. A szája két sarka lefelé görbül, és szinte nyafogva teszi hozzá: – Főleg akkor nem, ha ilyen drága borban mutatkozik meg... A király megtámaszkodik az alacsony asztal szélében, és lábra áll, ügyelve rá, hogy véletlenül se lépjen bele a saras borpocsolyába. Lesimítja a ruháját, megigazítja lószőrkalapját, odadobja a csészéje mellé a fogyasztásuk árát a földre öntött boréval együtt, és int Geon-u-nak, hogy induljanak. Szó és búcsú nélkül fordít hátat a lánynak, aki köpni-nyelni sem tud a döbbenettől. Őfelsége végig a tarkóján érzi a fekete szempárt, miközben a parancsnokával együtt kisétálnak a fogadóból. Egy gyors pillantással megbizonyosodik róla, hogy eltűntek a lány elől, aztán megtorpan, és Geon-u vállára ejti a tenyerét. – Te indulj csak nyugodtan haza, én még elintézek valamit – mondja. – Holnap reggel találkozunk. – De Felség, veszélyes lehet egyedül! A király sokatmondóan néz jobbkeze szemébe, aki megérti, hogy csak úgy, mint az előbb a fogadós szolgalánynak, neki is értelmetlen az ellenkezés. Fejet hajt, és vonakodva ugyan, de távozik. Miután Geon-u kámforrá válik az utca végén az egyik árus bódéja mögött, aki a lemenő nap fényében éppen összecsomagolja a portékáit, Őfelsége leveszi a kalapját, a fogadó oldalának támasztja, aztán összekulcsolja az ujjait a háta mögött, és észrevétlenül visszasétál a kapuhoz. Végignéz a jókedvűen iszogató, vagy éppen fáradtan vacsorázó fővárosiakon, és belül egyre csak reménykedik, hogy újra meglátja köztük azt a lányt. Bár ő nem tud róla, a puszta létezésével a király szívének azt az egyetlen pontját érintette meg, ahol még érez. Minden, amit uralkodása eddigi tíz évében tett és jelenleg tesz, ebből a pontból eredt és ered: ez a cselekedetei forrása, uralkodásának lüktető vérere. Ez pedig a gyász, és hogy jóvá akarja tenni a jóvátehetetlent. Őfelsége, miközben tekintetét a fogadó kertjének szenteli, a többi érzékszervét – mint mindig – most is készenlétben tartja. Ennek köszönhető, hogy meghallja az utcáról beszűrődő gyanús hangokat. Férfiak nehéz, viseltes lépteinek zaja, ahogy a csizmájuk belenyikordul a lépteikbe. Kard csörög az oldalukon. Fojtott hangon pusmognak. A király jobbra pillant, és a közeledő alakokban azonnal felismeri a főtanácsos embereit. Mivel közvetlenül a kapuban áll, nem surranhat ki, mert biztos, hogy akkor meglátják. Egyetlen lehetősége van: egyenesen befelé, a fogadó kertjébe. És bízni benne, hogy a katonák nem utána szaglásznak, és nem éppen ebben a fogadóban. Honnan is sejthetnék, hogy itt van? Hiszen Geon-u és ő először ültek be ide. Ám hiába reménykedik: abban a pillanatban, hogy a fogadó épületének falához simulva beveti magát a két ház közötti térre, a férfiak megjelennek a kertben, akár egy csapat szagot fogott vadászkutya. Miközben Őfelsége elrejtőzik, leülnek az egyik asztalhoz, és úgy tesznek, mintha csak egy csapat barát lennének, akik eljöttek együtt vacsorázni és inni. Tökéletesen végzik a dolgukat. Vagy az is lehet, hogy nem is színlelik, egyszerűen tényleg lazítani tértek be a fogadóba? Az egyik férfi, a vezetőjük, pont akkor néz az épületek felé, mikor Őfelsége arca láthatóvá válik egy pillanatra, és észre is veszi. Bár a király rögtön visszahúzódik, és kizárt, hogy a szürkületi homályban, olyan messziről bárki is felismerje, a rejtőzködése gyanússá teszi, és a katona, figyelmeztetve a társait, fel is áll, hogy megnézze, jól látta-e, amit látott. Őfelsége körbe pillant, hogy merre menekülhetne el, de a házak mögött csak a kert vége van, egy magas kerítés, amit most lehetetlenség lenne észrevétlenül átugrani, és az illemhely. A főtanácsos embere egyre közelebb ér, és már csak méterek választják el őket egymástól, mikor a király háta mögött kinyílik az épület rizspapírral porított rácsos ajtaja, és valaki berántja az egyik szobába. Olyan váratlanul éri a dolog, hogy elveszti az egyensúlyát, és elterül a kemény padlón. Mikor felnéz, legnagyobb megdöbbenésére a lány vékonyka alakja tornyosul fölé. A saját ajkára nyomja a mutatóujját, így jelzi neki, hogy hallgasson, nyomatékként még a szemét is hatalmasra mereszti – aztán kiugrik az ajtón, és szorosan becsukja maga mögött. A király, miközben hangtalanul lábra kecmereg, mindent hall, ami odakint történik. A lány, lelépve a verandáról, egyenesen beleütközik a férfibe. Kemény, mint a szikla, sőt, legalább két fejjel magasabb is nála. Igazi katona: rémületes, és mindenre elszánt. – Jaj, uram, ne haragudjon! – A mellkasához kap, a hátát csapkodó hajfonat most a válla elé csusszan, és kerek szemekkel pillant fel a férfire. – Az illemhelyet keresi? A katona, akit csöppet sem hat meg a lány színjátéka, mogorván végig méri, aztán körbe pillant. A tekintete gyanúsan sokat időzik a háta mögötti ajtón. – Nem. – Csak ennyit felel. Előre akar nyomulni, az épület felé. – Eredj az utamból! A lány a kőkemény mellkasnak csapja a két tenyerét, és eltátja a száját. – Ó, akkor csak nem azt az alakot...?! – Abból, ahogy a férfi erre rápillant, tudja, hogy nyert ügye van. Csak egy kicsit kell még rájátszania, és sikerülni fog. – Drága ruhában van, az arca pedig ilyen... – Az állát kezdi babrálni, mintha néhány mozdulattal megnyújthatná a saját vonásait. – ...hosszúkás. Igaz? Ó, és hagymaszaga van. Förtelmes hagymaszaga. Én mondom magának, nekem az első pillanattól kezdve gyanúsnak tűnt. Milyen jó, hogy itt van maga, és a körmére néz! – Merre ment? – érdeklődik a katona. Már nem gyanakodva, sokkal inkább izgatottan kémlel körbe. – Egyedül volt? – Egyedül, igen! Csak ült ott, és ivott, mint a gödény. A választ hallva egy kicsit alábbhagy a lelkesedése. – Ivott? Mit? A lány közelebb hajol a katonához, és bizalmasan a szája elé emeli a tenyerét. – Hát, képzelje csak el... bort! Ezt hallva, mivel rájön, hogy valószínűleg nem a királyról van szó, a katona felhúzza az orrát. Úgy tűnik, csak képzelődött, mikor leskelődni látott valakit az épület mellett. Azért, hogy biztosra menjen, úgy dönt, kikémleli, ki lehet az. – Merre ment? – kérdezi. – Arra, oda, az illemhelyre! – mutat a lány a kert végébe. – Csupán néhány perce... Amennyit ivott, biztosan ott lesz még, menjen csak, nézze meg! Amint a férfi óvatos léptekkel az illemhely felé indul, a lány sarkon fordul, és beront a szobába. A rövid idő óta, mióta megismerkedett vele, most lát először némi halovány érzelmet a nemes úr arcán. A helyzet súlyosságának ellenére is büszkeséggel tölti el, hogy sikerült kicsikarnia belőle valamit. – Hagymaszagú?! – szegezi neki azonnal a kérdést a férfi. Elállja az utat, de a lány elfurakszik mellette. – Tényleg ezt mondtad neki? Miért mondtad, hogy... – Jaj, de hiú maga! Gyorsan, siessen már! – vág a szavába a lány. Lábujjhegyre állva felnyúl, és letép a falról egy függönydarabot, feltárva a mögötte lévő titkos ajtót. Belöki a vállával, mire a túloldalán feltárul az immáron sötétbe burkolózott utca. – Tessék, erre eltűnhet. A király hol a lányra, hol a hívogató egérútra pillant. – Miért segítesz nekem? Azt se tudod, ki vagyok. Lehet, hogy jó okkal keresnek. Nem is érdekel, miért? Mikor látja, hogy hezitál, a lány türelmetlenül a nemes úr háta mögé ugrik, és nekilát, hogy puszta kézzel tolja ki az estébe.
– Majd elmeséli! – vágja rá. Mikor a király már az utcán van és szembefordul vele, a szemébe nézve képtelen megállni, hogy ne vegye elő azt a tipikus mosolyát, ami a kikötőig is elér. – De először is, meg kell mentenem. – Miért?
– Azért, uram, mert tartozik nekem egy bocsánatkéréssel! – Tartozom? De hiszen még a nevedet sem tudom. – Elmondom, ha ön is a magáét. – Az én nevem... Su.    – Az enyém Cheon. És most, hogy ezt tudja, már tényleg tartozik, Su úr!