Már az felbosszant, hogy alig találok parkolóhelyet. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell az összes fontosabb létesítménynek a városközpontba tömörülnie. Ha el akarok menni egy bankfiókba vagy bármilyen hivatalba, rendelőbe vagy telefonos szaküzletbe, akkor idegbajt kapok, mire sikerül valahol leparkolnom. Aztán meg azért, mert a világ összes aprópénze nem elég az automatába, végül pedig még álljak (jobb esetben üljek) sorba azért, amiért jöttem.
Korábban érkezek, így amikor benyitok az ajtón, rettenetesen megkönnyebbülök, mert én vagyok az első. Hamarabb túl lehetek rajta. Talán csak rossz beidegződés, de a víz kiver a váróterem falára helyezett képek láttán. Megpróbálok nem figyelni rájuk, csak lehuppanok a sötétszürke párnázott székek egyikére. Az legalább kényelmes, bár remélhetőleg nem kell sokáig ücsörögnöm rajta.
Fülelek. Az ajtó mögül semmi zaj nem szűrődik ki. Egészen jól néz ki, fehér bőrrel bevont, gombokkal behúzott, akárcsak egy dizájn kanapé. Nem kizárt, hogy hangszigetelt, ami nem is baj. A túloldali sarokban egy fikusz kúszik a magasba, alsó leveleit már elhullajtotta, mellette a falon egy tévé, de jelenleg nincs bekapcsolva. Egy kis állványon prospektusok sorakoznak, azonban nem tudom jobban szemügyre venni, mert nyílik a bejárati ajtó. Egy nagyjából velem egykorú, húszas évei közepén járó srác lép be rajta, fülén a telefonjával.
– Oké, akkor megvárlak. Tényleg nincs semmi gond, miattam nem kell kapkodnod, kibírom azt a negyedórát – mondja valakinek, majd kinyomja a telefont, és rám néz. – Üdv! – mosolyog, és két székkel arrébb leül.
– Helló! – köszönök én is.
A hátizsákját ledobja maga mellé, és kényelmesen kinyújtóztatja hosszú lábait. Egyszerű farmer van rajta, de a cipője márkás. Tavaly én is venni akartam magamnak egy hasonlót, csak sajnáltam rá a pénzt, és talán nem is az én stílusom. Ellenben ennek a srácnak jól áll. Főleg, hogy a velúr bőrkabátja is hasonló árnyalatú, ami alatt vékony, világoskék kötött pulcsit visel.
Hirtelen kapom el a fejem, mert felém fordul. Valószínűleg így is érzékelhette, hogy megbámultam.
– Csak nem izgulsz? – kérdezi tőlem kedélyesen.
Meglepődve fordulok felé. Ő éppen beletúr az enyhén hullámos, barna tincseibe. Tekintetemmel követem a mozdulatot, mielőtt megszólalnék.
– Egy kicsit. Nem igazán szeretek ilyen helyekre járni. Szerintem az összes fogorvos szadista – bukik ki belőlem, és idegesen megtörlöm a tenyerem a nadrágomban.
A srác jókedvűen felnevet.
– Talán van benne valami. Sok rossz tapasztalatod van? – érdeklődik.
– Hm, akad pár – bólintok. – Alapvetően nem szeretem, ha valaki a számban piszkál. Ha pedig maszkot visel és fúrógépet tart a kezében, akkor különösen nem.
– Fogadni mernék, horrorfilm rajongó vagy. – Egész testével felém fordul, könyökével megtámaszkodik a szék támláján.
– Láttam már egyet-kettőt – vonom meg a vállam. – De ha ilyen alakok bukkannak fel benne, annak sosincs jó vége.
Megint nevet, és a vidámsága átragad rám is, elmosolyodok.
– Oké, de a fogorvosok pont, hogy jót akarnak neked, még ha kissé félelmetes is a módszerük.
– Nem minden esetben vagyok meggyőződve róla – ingatom a fejem. – Ki választ magának ilyen szakmát? Csak az, akinek van valami beütése. Lehet, hogy a fúró hangjára gerjed, vagy csak szájfétise van.
