2️⃣0️⃣2️⃣4️⃣
Tizenkét válogatott sportoló különálló története, akiknek mindenük a saját sportága 🥰
Belülről semmi sem olyan tökéletes, mint kívülről, ezt szeretném megmutatni nektek, hiszen a legtöbb ember ezt nem látja 🦋
Még tavaly elhatároztam...
Figyelmeztetések: sérülések, brutalitás ábrázolása a sportban, hűtlenség
A novellához Whitney Houston One Moment In Time c. dalát ajánlom.
—————————————————
TÁTRAI KOLOS VINCE, a magyar férfi vízilabdaválogatott játékosa
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Még mindig nehezen tudjuk elhinni, hogy idáig jutottunk. Évek óta nem volt a válogatottunk nagy torna döntőjében. Illetve egy éve nyertünk egy Európa-bajnoki ezüstöt egy hónappal a hazai világbajnoki kudarc után, immár új kapitánnyal, Zsolttal. De az akkor más volt. Arra senki nem fog igazán emlékezni, mivel akárhogyan is, de most a világbajnoki döntőben alkotunk egy nagyobbat.
Tegnap egy csodagóllal jutottunk tovább az elődöntőből. Manó az utolsó pillanatban lőtte a spanyoloknak a győztes találatot. Egyébként mínusz háromról jöttünk vissza, de ez sem akadályozott meg minket abban, hogy döntőbe jussunk. Egy iszonyat jó meccs volt, a vízben és a partról is. Zsolt a találkozó utáni interjúban az évszázad meccsének nevezte, ami tőle nagyon nagy szó.
Mindenki az otthoniakat hívogatta, teljesen be voltunk zsongva. Először a húgomat hívtam, aki a világ legnagyobb sportrajongójaként ismert, utána pedig a barátnőmet. Mindig nehezen hagyom otthon ilyenkor, és már csakazértis meg akarom nyerni. Érte.
Mindenki arról álmodott, hogy majd mi játszunk a spanyolokkal a döntőben, egy színvonalas meccsen. Csak azzal nem számoltunk, hogy egy ágra kerülünk, így a görögök jutottak nekünk a döntőben. Nem mintha bánnánk. Kétségkívül erős ellenfelek, ráadásul a döntőbe jutással a kvótát is megszereztük a jövő évi Olimpiára. Na meg amúgy is van miért visszavágni nekik! Az előző Olimpián kétszer kaptunk ki összesen. Egyszer a csoportkörben, egyszer az elődöntőben — mind a kettőször tőlük.
– Tatu, itt vagy? – lengeti meg a kezét az arcom előtt Bleki. Gyerekkorom óta a legjobb barátom. Együtt kezdtünk el úszni, majd vízilabdázni. Mindegy volt mit sportoltunk — amikor hat évesen még csak úsztunk, akkor kitaláltuk, hogy olimpiai bajnokok leszünk. Az már más kérdés, hogy három évvel később megfogadtuk, hogy vízilabdában fog ez megtörténni. A lényeg, hogy jövőre Párizsban mindent megteszünk ezért a szent célért.
– Persze – bólintok. – Már most lejátszanám a döntőt – teszem hozzá izgatottan, miközben leveszem a melegítőmet.
– Ezzel mindenki így van – hallom meg a hátam mögül Zsolt hangját. – De ahhoz először jussatok le edzésre – mosolyog, jelezvén, hogy rajtunk kívül szinte mindenki a vízben van már.
– Sietünk! – felelem Bleki helyett is, és gyorsabban kezdek készülődni.
Zsolttal különleges a kapcsolatom, születésem óta ismerem. Az egykoron olimpiai bajnok pólós édesapámmal a mai napig legjobb barátok. Két testvéremhez hasonlóan engem is bedobtak a medencébe, hátha megtetszik annyira a sport, hogy ez legyen az álmom. A bátyám maradt az úszásnál, nem volt oda azért, hogy labdával kell játszani, viszont nyíltvízi úszóként már olimpiai érme is van. A húgomnak pedig hamar abba kellett hagynia az úszást és a vízilabdát is sérülései miatt — helyette viszont sportpszichológus lett. És akkor én lettem apa reménysége arra, hogy hozzá hasonlóan vízilabdázóként nyerek Olimpiát. Mindig hitt bennem, eljött velem pluszban edzeni, a minimum az, hogy mindent beleteszek. Mióta pedig Zsolt lett a szövetségi kapitány számomra még otthonosabb a légkör. És szerintem mindenkinek. Mindent beletesz, hogy csapat legyünk, ne csak egyéniségek. Igazán ismerjük és szeretjük a másikat, és jelenleg mindenki között nagyon jó kapcsolat van — ez pedig a legjobb csapatok létezésében is ritka.
