Íróasztalom jobb felső sarkában régóta áll egy kő. Nagynak nem nevezném, hiszen elfér a tenyeremben, vonalvezetése elnagyolt, felülete érdes, szemcsés. Színe szürke, de inkább drappba hajló. Több tulajdonságáról nem tudok beszámolni: nem megszentelt földön találtam, nem rejt belsejében parányi kristályországot, vagy értékes ércet. Semmi más ő, csak egy egyszerű, hagyományos, mindenki által jól ismert szilíciumvegyület, azaz kő.
Különlegességét inkább az asztal adja, amin áll. E bútordarab szemközti oldalán uralkodók, államfők, világhírű művészek és tudósok szoktak megfordulni, s valamennyien rá is csodálkoznak a kövemre. Olyan dicsérő szavakkal illetik, melyek engem is megdöbbentenek. Tán az Úr Jézus teste érintette? Tán egy másik bolygóról származik, melynek értelmes lakóiról egyelőre csak én és néhány csillagászunk tud? Ünnepi díszbe öltözik ilyenkor ez a kis kő, pedig tényleg csak egy kő a sok közül.
De mit tudott adni, ami miatt a római pápa úgy döntött, hogy felemeli a földről, magával viszi, és a reprezentatív fogadótermében álló íróasztalára helyezi? Ismétlem, semmit. Talán nem is voltam még Szent Péter utóda, amikor találtam. Sőt, nem is emlékszem már arra, hol és mikor találtam. Egyszerűen csak megtetszett, felkaptam és zsebre vágtam.
Azt hiszem, talán valahogy így működik Isten feltétel nélküli szeretete.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Láss
ДуховныеEz most nem Csernobil, ez egy különleges lelki napló egy teljesen ellentétes univerzumból. Van benne kutya is.
