Láss

A kezdet kezdete

Abban az évben fekete volt a karácsony Marylandben. Az ég szürke volt, a nap sápadt, a fák kopaszan aludták téli álmukat. Még a téli szél is olyan egykedvűen sodorta azt a néhány őszről megmaradt falevelet Leonardtown utcáin. Amint az este elérkezett, csupán a házak karácsonyi díszkivilágítása dobta fel az amúgy is lapos hangulatot.

A St. Mary's kórház sürgősségi osztályán sem várakoztak sokan, egy-két buherált égősor, felborult karácsonyfa, balul elsült kültéri dekoráció-igazítás vagy éppen túl jól sikerült ünnepi vacsorák áldozatai. Az akkor ügyeletes nőgyógyász is unottan tekintett végig az üres folyosón: most éppen senki nem kért karácsonyra kistestvért. Akit csak tudtak, már haza is engedtek, hogy a frissen bővült családok már együtt tölthessék az ünnepet. A doktor visszasétált asztalához, és várt. Teltek a percek, órák.

Éjfél körül hirtelen kivágódott az ajtó, erősen vérző, törékeny kismamát tolt be három tagbaszakadt mentős. Huszonhét hetes magzat... Lepényleválás gyanúja... Azonnal császár. Pár perc múlva az orvos egy aprócska, vöröslő, vérszegényen sírdogáló emberféleséget tartott a markában: ez voltam én.

Miután a gyermek állapotát stabilizálták, a doktor egy gyermekorvossal felkereste a szülőket, hogy felkészítsék őket a legrosszabbra. Tapasztalt szakemberek voltak, azonban mégis megdöbbentette őket, amivel a kórteremben találkoztak. Az altatástól és az erős fájdalomcsillapítóktól kótyagos anya ágyának végén lehajtott fejjel ült az éppen csak nagykorú apa. Nem maradhatott otthon az újdonsült nagypapa sem, aki az ablak előtt pedig kimért léptekkel, hátratett kézzel sétált fel és alá. Az idős férfiban egyből felismerték a környék egy közkedvelt, jómódú filantrópját, Robert Hendricksont. Arcukon mind valami fura békesség és mosoly ült.
- A gyermek huszonhét hétre született - kezdett mondandójába a gyerekorvos - Ennyi idős koraszülöttek túlélési esélyei...
- Legyen meg az Úr akarata! - vágott közbe szinte kórusban a család.
- Az egy dolog, hogy önök milyen úrban hisznek - folytatta higgadtan - De mi vagyunk az orvosok, kötelességünk a gyermek életben tartása, ha csak egy kis esélyt is látunk a túlélésre.
Mintha szélvihar korbácsolta volna fel azt az ijesztő nyugalmat, ami az imént fogadta a két orvost. Rögtön láthatóvá vált a nagyapa haragja és az anya kétségbeesett esdeklése a gyermek életéért. Egyedül az apa maradt nyugodt, inkább megkönnyebbültnek látszott.
- A kezeléseket állom! - törte meg a csendet a nagyapa.
- Apa, de... - kapta fel fejét a fiatalember.
- Te csak ne szólj semmit, fiam, ha már megcsináltad a baromságot, viseld a következményeit.
- Apa...
- Miért apa? - tajtékzott az idős férfi. - Én csábítottam el egy tizenhét éves magyar cserediákot? Én csináltam neki gyereket? Ne szabadkozz, megkaptad a jól megérdemelt büntetésedet, fiam. Istent raboltad meg, hányszor megbeszéltük! És most csak reménykedjünk, hogy a fiad nem szenvedett valami maradandó károsodást. Mozgássérültség, látássérültség, autizmus... Jól mondom, doktor úr?
- Mivel a gyermek extrém koraszülöttnek számít, jól tudja, uram, sajnos a felsorolt tünetek kockázata kiemelten nagy... De nem vagyunk jósok.
- Minden gyermek másképp reagál a kezelésekre - vette át a szót a gyerekorvos. - Mi mindent megteszünk érte. Még annyit szeretnénk megkérdezni, mi a gyermek neve, mert az akkut életveszély miatt erre nem maradt idő.
- Emánuel - suttogta alig hallhatóan az édesanya.
- Robert Emanuel - pontosított a nagyapa - Ha már kinyalom a seggeteket, kapja az én nevem a gyerek.
- Na de uram...
- A kisasszony írásos szerződésben fogadta meg a cserediák-szövetségnek, hogy nem fiúzik Amerikában! Erre jön az én agyatlan fiam, és felrúg mindent! Én meg csak fizetek, fizettem a szerződésszegéssel járó büntetést, az esküvőt, a menyem állampolgárság-szerzésével járó költségeket, házat, családi autót vettem nekik, és tartom a hátam a pletykáknak, hogy csak zöldkártyáért feküdt le a fiammal! Példamutató katolikus család voltunk, Kolumbusz-lovag is vagyok, és nézze meg mi lett belőlünk? Ki tudja mi lesz az unokámból is... És én ne legyek indulatos?
- Doktor úr, jöjjön gyorsan, ilyet még nem láttak! - rontott a kórterembe az egyik csecsemős nővér. Állítólag kinyitottam a szemem - már amennyire láttam akkor - és rájuk mosolyogtam az inkubátorból. Odakint eközben elkezdett szállingózni a hó.

Ezt mesélték a születésemről. Ki tudja, mi igaz belőle.