Láss

Hogy kerültem ide?

Bár ne vettem volna fel a telefont.

Húsvét után történt néhány nappal. Autóval igyekeztünk Leonardtownba, egy Maryland állambeli kisvárosba, ahonnan származom. A Szentek élete legújabb kiadását ígértem édesanyámnak, egyenesen a nyomdából vettem célba a szülői házat. Nem értettem, miért olyan sürgős anyunak ez a három kötetes lexikon, hiszen megbeszéltük, hogy vasárnap együtt ebédelünk, aznap pedig már csütörtök volt. Azt a három napot igazán kivárhatta volna. Pedig tudja, mennyi dolgom van, főleg hétköznap, nem érek rá vidékre kiruccanni. Jogosítványom sincs, hogy csak úgy autóba pattanjak: látássérült vagyok. Koraszülöttként jöttem a világra, egészen kicsi korom óta erős szemüveget hordok, szemem pedig, dacára a műtéteknek, lassan, de folyamatosan romlik. Még jó, hogy a munkahelyem sofőrrel együtt biztosította a szolgálati gépkocsit: akkor éppen kilenc éve voltam Washington bíboros-érseke. Nemcsak sofőrt kaptam, lépteimet odaadóan vigyázta titkárom, Jared Cunningham atya, valamint segítőkutyám, Jackie, egy szolgálatkész sárga labrador.

Aznap délelőtt anyu olyan hirtelen szeretett volna engem a vadonatúj könyvvel együtt látni, hogy kénytelen voltam riadóztatni a sofőrt. Bettantunk a járgányba, és hajtottunk is a Newtowne Neck Road felé. Kicsit aggódtam, hogy nem a Szentek élete az apropó, ami okán anyu találkozni szeretne velem. Nyolcvan éves lesz nemsoká, több mint ötven éve viseli problémás édesapám minden szeszélyét. Aggódott eleget a látásom miatt, két testvéremet is eltemette már, pátyolgatja az öcsém gyerekeit, s vigasztalgatja azóta súlyos depressziós özvegyét. Bármennyire kötődöm édesanyámhoz, egyszer búcsút kell vennünk egymástól, és be kell vallanom, hiába vagyok pap, Isten embere; hiába tudom, hogy ezt a csodálatos asszonyt Isten a jobbjára fogja ültetni, elveszítésének még a gondolatába is beleborzongok. Az önvédelmi eszköznek is beillő könyv-monstrumok mellé úti készletem is beraktam a hátsó ülésre, nem feledkezve meg a szent olajról és néhány átváltoztatott ostyáról sem.

Hangtalanul faltuk a mérföldeket. Más rémkép sem táncolt a szemem előtt, mint az, hogy anyut ágyban fekve, rokonainkkal körülvéve a szent Útravaló vételére készülve találom. Percnek sem tűnt a másfél óra, ami alatt a Potomac partjára, a kis félszigetre értünk. Még a Xavéri Szent Ferenc templomnál sem lassítottunk, pedig oda valahányszor betérek, ha otthon járok.

Anyu a kapuban várt. Határozott tekintettel figyelte a messzeséget, lófarokba kötött fehér haját szelíden borzolta a szél. Miután kikászálódtam az autóból hónom alatt a téglákkal, belém karolt, így kísért a házba példásan művelt kertecskéjén keresztül. A gondosan metszett gyümölcsfák ágain rügyek mocorogtak, a tavaszi virágok is szirmaikat bontogatták. Virított a nárcisz, az ibolya, kellemes illattal töltve meg a levegőt, az ágyások mellett virágos ládákban elültetésre váró palánták sorakoztak. Csend volt, pihentető síri csönd, csupán néhány sirály kárálása hallatszott a folyó felől. Hátradőltem a természet lágy ölén, ahogyan a jól ismert klisé mondja. Minden úgy festett, amilyennek húsvét után néhány nappal lennie kell.
Hát eljöttél, fiam? - kérdezte anyu.
- El, mert hívtál.
- Nem kellett volna.
- Nem azt mondtad, hogy sürgős?
Anyu nem felelt, csak némán legyintett.
- Jackie? - folytatta, a kutyámról érdeklődve.
- Nem volt időm összekészíteni, de van, aki kiviszi sétálni - nyújtóztam nagyot.
- Köszönöm a könyveket – szólalt meg a hosszas hallgatás után anyu, miután letelepedtünk az ebédlőasztalnál – Meny…
- Hagyd már… - morogtam, meg sem várva, mit akar kérdezni – A saját fiadnak? Amúgy… apa hol van?
- Kis bajtársi találkozóra hívták a kikötőbe – válaszolt anyu – Éjfélnél előbb nem várom… Csörög a telefonod amúgy, nem hallod?
- Bocs... – kaptam a zsebemhez. A nagy izgalomban észre sem vettem, hogy amióta a lakásba léptem, szakadatlanul hiányzom valakinek. Nem is akárkinek, régi barátomnak, Eugenio Rossi nápolyi érseknek. Szemem előtt már meg is jelent ez az aprócska, köpcös olasz; kerek arcán ártatlanul csillogó, nagy barna szempárral, sasorral, és soha be nem álló szájjal. Nyelve akár az ismétlőfegyver, pergeti és pergeti a csípősebbnél csípősebb pletykákat. Összerezzentem, ám aggodalmam nyomban elszállt: a pápa halálát úgysem a nápolyi érsektől fogom megtudni, hanem az illetékes vatikáni tisztviselőtől, a camerlengótól. Őszentsége állapotán amúgy is orvosok hada igyekszik javítani, erős, akaratos ember, minden jel arra mutat, hogy fel fog épülni súlyos rákbetegségéből. Személyemet sem érintheti mostanában kérdés, hiszen a főegyházmegyében tudtommal semmi nemzetközi visszhangot kiváltó ügy nem történt az utóbbi időben. Amúgy sem veszek részt a vatikáni kötélhúzásokban, mivel rengeteg dolgunk van Washingtonban. Akkor mit akar tőlem ez a faksznis Rossi? Jól tudja, ha nem veszem fel, úgyis visszahívom. De nem, megcsörgetett hatodszor, sőt hetedszer is. Bocsánatot kértem anyutól, kivonultam a kertbe, és megkíséreltem meghallgatni, mi az a halaszthatatlan, amiről Rossinak mihamarabb be kell számolnia. Jól sejtettem, csak egy meghívást szeretett volna tolmácsolni, de egy igen égető meghívást, amely komoly lelkiismeret-furdalást váltott ki. Szeretett mesterem, Jean-Pierre Lamartine professzor szombaton ünnepli nyolcvanadik születésnapját, s mivel a Szentatya betegsége miatt visszamondta részvételét, engem, mint volt tanítványát kérnek fel a köszöntő beszéd megtartására. Feldühödtem. Ha ló nincs, a szamár jenki pattanjon repülőre, és hagyja ott az egész egyházmegyéjét, hogy pezsgős poharat emelgessen. Azt sem tudják Rómában, ki az a Hendrickson bíboros, miért lettem most ennyire fontos nekik? Nincs Rómában elég főpap, elég hittudós, elég tanítványa Lamartine atyának? Azonban egyiküknek sem tartotta annyiszor a hátát, mint nekem, Bob Hendricksonnak. Doktori disszertációmat Isten akaratáról írtam, amivel sikeresen tenyereltem a teológusok darázsfészkébe. Harmincegy éves kölyök voltam, mit tudtam akkor még, hogyan működik a Vatikán, és hogyan működik a hittudomány? Csak Lamartine atya remek diplomáciai készségének köszönhető, hogy nem lettem saját önteltségem áldozata. Apám helyett apám volt ez a dörzsölt jezsuita róka. Évek óta ígérgetem neki, ha Rómában járok, meglátogatom. Pont a születésnapján hagyjam cserben? Igent mondtam, ám azzal a feltétellel, ha utazásomat támogatja a Lamartine Tanulmányi Kör. Kérésemmel azonban megelőztem meghívóimat; Rossi nevetve világosított fel, hogy már visszafele útra is lefoglalták a repülőjegyem.