𝑺𝒛𝒆𝒓𝒆𝒕𝒏é𝒎 𝒗𝒂𝒈𝒚 𝒇𝒆𝒍𝒆𝒅𝒏é𝒎!? ~ 𝑺𝒛𝒐𝒃𝒐𝒔𝒛𝒍𝒂𝒊 𝑫. 𝒇𝒇.

nem tudom mi van, de ennek véget kell vetnünk

Azon kívül, hogy délben rávettem magam az ágyból való felkelésre és elmentem fodrászhoz, nem sokkal több tettel gazdagodott az életem. A tizedik megtanult tiktoktánc után tiszta boldog voltam, hogy végre ötöt ütött az óra és nekiállhatok készülődni.

Először gondoltam felveszem a ruhámat, mert magamat ismerve az első pillanatban letörölném a fél tonna vakolatot a fejemről. Mondjuk így meg elég nagy az esély arra, hogy közben dzsuvázom össze... mindegy is.

-Aarrgghh!!! -totyogtam ki pingvin üzemmódban a konyha melletti tükörhöz, hátha itt majd jobban látom a ruhám hátulját. -Nem hiszem el! -folytak ki a könnyeim a hetedik perc zipzárral való szenvedés után. -Ne ne ne ne neee!!!! -égett szénné a pirítóban a kenyér. Miközben próbáltam menteni a menthetetlen, nem elég, hogy szarrá égettem magam a kenyérrel, rohadt éhes is voltam, erre még sikerült elvágnom a kezemet a késsel, ami még a vajazáshoz is túl tompa szokott lenni.

Miután már vajat sem találtam és a konyha egy atombomba utáni állapotban volt, jobb ötletnek véltem meginni a hűtő oldalában talált maradék, közel fél üveg pezsgőt, miközben a konyhapulton ülve sírok. A gyönyörű ruhám félig lecsúszva, a szemeim rákvörösen, nulla életkedv... úgy érzem valaki ma egyedül megy a gálára és valaki itthon fog depressziózni magányosan a kedvenc társa, az alkohol társaságában.

-Hahó Nini! -nyitott be a lakásba Dominik. Nem is volt bezárva az ajtó? Na mindegy... -Kicsit előbb jöttem, gondoltam kiidegellek ameddig fested maga... Jézus! Minden oké? -ölelt meg azonnal, én pedig csak reménykedtem, hogy nem folyt rá a taknyom a zakójára, mert eszméletlen zokogásba kezdtem. -Naa... Ne félj Pankó, nincs semmi baj. Elmondod mi az? -tolt el magától pont annyira, hogy belelásson a lelkembe és én újra a vállára dőlve sírjak.

-Nem tudom mi van... -suttogtam halkan -de ennek véget kell vetnünk...

-Megoldjuk. Bízz bennem -szorított magához, majd könnycseppjei végiggördültek vállamon.

Miután "megnyugodtam", gyorsan eltüntettem az összes sírásra utaló jelet a fejszerkezetemről. Dominik egész végig a kád szélén ült mellettem és nézte, ahogy próbálkozok. Egy szót se szóltunk egymáshoz...

-Ott találkozunk -csukta be a taxim ajtaját, majd beült ő is egy másikba és pár perccel később meg is érkeztünk a bizonyos helyszínre. Életemben nem játszottam még el soha azt a boldog és kemény embert, mint most. Hatalmas mosolyt magamra erőltetve, filmbe illő módon szálltam ki az autóból, Dominik kezei közé.

Tudtommal már este volt, de olyan világosság lett a rengeteg kamera villogása miatt, hogy már magam sem tudtam eldönteni. És akkor ami befelé fogadott...

Ámultam és bámultam... vörös szőnyeg, hírességek... és innen kezdődött a fekete leves. A rivaldafény és a rivaldafényt imádó Szoboszlai.

-Dominik! Ide kérlek!

-Kérem, Dominik!

-Ide is egyet légyszi!

Látszódott a fejen az élvezet, mondom ezt én, a külső megfigyelő, akinek semmivel se lennének különb fejei.

-Pankó, gyere -intett ki nekem sutyiba oldalra, de én csak a fejemet rázva tiltakoztam. Aztán realizáltam, hogy muszáj lesz... odaálltam mellé, átkarolta a derekam, elővettük hódító nézéseinket...

-Aztakurva ez a csaj milyen szerencsés, hogy a Szoboszlai mellett állhat, olyan irigy vagyok!!! -suttogta a fülembe nyávogva, mintha a minket fotózó csaj gondolatai keltek volna életre. Remélem azt is lefotózta, ahogy megszakadunk a röhögéstől!