prisms ~ oneshots

Az egyetlen esély, az estély (Jikook, I.)

Ahogy sötétedik, úgy lesz egyre hidegebb a szél is. Alig várja már, hogy eljöjjön az este.

Becsukja a villa díszes ablakát, s készülődik. Úgy ítéli meg, jobb, ha már most elkezdi. Három óra hamar elrepül, nem igaz? És neki ma a lehető legjobb formájára van szüksége.

Ki hinné, hogy ez a 18 éves fiú úgy izgul az esti bál miatt, mint egy rózsaszín lelkű tinilány?

Pedig nagyon is ez a helyzet. Mert ez más. Ez a februári estély mindig is más volt számára.

Az Istenért is! Szinte évről-évre csak ezt várta...

A szülei minden februárban megrendezik ezt a bált, a tél végén, afféle tavaszköszöntő, díszes összejövetelként, ahol mindenki jelen van, aki számít.

Tényleg mindenki... Még Ő is, aki meg Jungkooknak számít igazán.

Ez volt az egyetlen alkalom minden évben, amikor látta az ő szépét.

A szépét, akitől remegett a szíve.

Máskor a közelébe sem juthatott. Jungkook kinyitja a szekrényét, végigfuttatja vékony ujjait az öltönyök selymes anyagán. Vajon az Ő bőre érintése milyen lenne? Milyen lenne igazán megérinteni? – szíve már csak a gondolattól is hevesebben ver.

Belebújik a kiválasztott nadrágba, és becsatolja az övét.

Mindig félt, most is rettegett, hogy majd hiába keresi a tömegben, nem leli meg a bájos mosoly tulajdonosát.

Pedig ma... ma muszáj, itt lennie. Mert Jungkook nem akarja többé magában tartani, hogy évek óta, mindenkiben őt keresi, hogy amikor álmodik, az ő karcsú alakja sejlik fel előtte, és amikor vágyakozik, csak az ő nevét suttogja epedve.

Ezt okozta az a fiú. Jungkook, már amióta először megpillantotta, a bűvkörébe került. Pedig egy évben csak egyszer kap vele pár órát, hogy aztán a következő alkalomig mást se tegyen, csak várjon és áhítozzon utána.

Mert Park Jimin elérhetetlen kincs. Olyan, amelynek nem akad párja. A felső tízezer egyik legrégebbi és legmegbecsültebb családjának tagja, aki a legszigorúbb szabályok között nevelkedett és ez meg is látszik rajta. A hibátlan modorán, a tartásán, a kifinomultságán és intelligenciáján, de van benne valami páratlan előkelőség is, amit nem lehet tanítani.

Egy külföldi bentlakásos iskolában tanul az év nagy részében, és ahogy Jungkook megtudta, abban az intézményben komolyabb rend és előírások uralkodnak, mint egy börtönben.

S ez volt a veszte. Eddig sehogy sem tudta leküzdeni az akadályokat, bármennyire is akarta.

Az inge után nyúl, és magára kanyarítja. A tükör felé fordul, jobb rálátást biztosítva az ingére. Nem akarja félregombolni. Egyik kis kerek gyöngyházat a másik után bújtattja a fehér anyagba. Betűri az alját a sötét nadrágba, majd kritikusan szemléli a látványt. Tekintete sajátjába fúródik. Elönti a kétely, ami olyan hirtelenséggel mar a lelkébe, hogy szinte beleszédül.

Mi van, ha csak ő akarja ezeket leküzdeni mindennél jobban?

Mi van, ha csak ő akarja a fiút, mindennél jobban? – ez visszhangzott benne, s belesajdult a szíve.

Nem várhat még egy évet. Nem fog várni még egy évet.

A mai estély az egyetlen esélye. Ez világos, ez hófehér... Akárcsak az érzelmei. Mindig is tudta, hogy különleges ahogy érez. Talán több is ez a szerelemnél.