prisms ~ oneshots

Te vagy az egyetlen esély (Jikook, II.)

Csak ilyenkor kap levegőt, amikor a menetszél a hajába kap, s a gyeplőt a kezében tartja. Ilyenkor ő irányít, ilyenkor egy kicsit szabad.

A hófehér ló neve is azt jelenti; szabadság.

Liberté hátán kiszabadult a börtönéből és megpihent a lelke, miközben erdőkön és mezőkön át vágtázott. Csak a hatalmas Park birtok határai parancsoltak nekik megálljt.

Ezúttal sincs másként, repes a szíve, ahogy kedves lovával múlatja az időt, de még Liberté is megérezte, hogy szeretett gazdája lassan betege lesz a végtelen szomorúságnak és az egyre nagyobb nyomásnak, amit már aligha tud elviselni.

Nincs jól.

Alig egy hónapja, hogy letette az érettségit, titkon pedig valahol boldog volt, hogy végre megszabadult a kolostor szerű iskolától, de nyilván itthon sincs sokkal jobb helyzetben. Itt a szülei szabályai szerint él, úgy, ahogy ők akarják.

Mindig is úgy élt, ahogy ők akarták.

Szeptembertől a Harvard üzleti képzésére fog járni, hogy tökéletes örökös váljon belőle, pedig az igazat megvallva ki nem állhatja a rengeteg statisztikai elemzést és a marketing sötét bugyrait, azt a haszonleső, hamis életet, amit neki szánnak.

De tudja, minden így lesz, minden így marad...

Mert, ha akarja sem lehet másként. Nem arra nevelték, hogy hálátlan legyen, nem arra nevelték, hogy gyenge legyen. Ő arra született, hogy tökéletes legyen, hogy méltó legyen a Park névhez.

Sötétedik amikor visszatér az istállóhoz, lenyergeli és lecsutakolja Libertét. Közben megint eszébe jut, hogy milyen szerencsés, amiért itt van neki ez a gyönyörű állat. Boldog, amiért a szülei engedik, sőt támogatják, hogy lovagoljon. Talán ez az egyetlen dolog, amit igazán szeret csinálni.

Mosolyogva öleli át a ló kecses nyakát és belélegzi jellegzetes illatát. Sokakkal ellentétben, ő szereti a lószagot, bár ezt senkinek sem vallaná be. Valahogy nem tűnne etikusnak, de sosem értette, hogy mások mit találnak benne visszataszítónak.

Miután megeteti a lovat visszatér a kastély épületébe, hiába töltené szívesebben minden idejét kedves lova mellett, az istállóban.

– Már megint bűzlesz és elkódorogtál egy egész délutánt! – állítja meg az anyja a hatalmas márványlépcsőn, ahol összefutnak. Arcán rosszalló grimasz ül és elhúzza a szájját.

– Elnézést kérek, a hanyagságomért! – hajtja le a fejét, mire az anyja csak legyint.

– Mintha tudnék bármit kezdeni az elnézéseddel – jegyzi meg cinikusan. – Inkább kezdj valamit ezzel az elviselhetetlen szaggal – teszi a kezét az orra elé és továbbmegy.

Jimin gyorsan szedi a lábát, alig fél órája van a vacsoráig, és még le is kell zuhanyoznia.

A forró víz kellemesen hat megfáradt izmaira, de nem időzhet sokáig, így gyorsan elzárja a csapot és a megmaradt tizenhat perc alatt el is készült a vacsorához. Mint mindig, most is egy elegáns vászonnadrágot és egy inget viselt. A Park családban minden nap és minden tevékenység megkövetelte az elegáns megjelenést, bármit is csináltak. Jimin sosem viselhetett egyszerű, kényelmes holmikat, még alváshoz is selyempizsama dukált. Ez is egy íratlan szabály volt a sok közül.

Mikor Jimin leér az étkezőbe ráébred, hogy elkésett, mivel az anyja megelőzte.

– Végre megtisztelsz jelenléteddel – szól Mrs. Park, aki már a hatalmas étkezőasztalnál ül.