Mégsem véletlen...

2. Fejezet

-Liam szemszöge-

Miközben Amelia anyával foglalkozott, én Lizzy-ről gondoskodtam.

Egyszer csak Amelia kijött anya szobájából, és Lizzy egyből odament megölelni őt.

-Szia, Lizzy vagyok! Sokat hallottam rólad! És köszi hogy meglátogattál minket és anyát. Sokat jelent számomra- ölelte át Ameliát mégszorosabban.

-Szívesen- szólalt meg egyszer a lány akit Lizzy átkarolt.

-Szólithatlak Lia-nak?- kérdezte Lizzy aranyos hanggal.

-Persze, én meg akkor Liz-nek szólítalak- mondta kedves hangon a húgomnak.

Mikor Lizzy visszament a szobájába, odamentem Amelia-hoz, hogy néhány szót váltsak vele.

-Szóval Lia, ugye? Nem is rossz- kezdtem a mondatomat.

-Neked nem adtam engedélyt arra, hogy így szólíts- kezdte el egy kicsit flegmán.

-Értem, szóval Lizzy-nek engeded, nekem meg nem. Azt megértem, hogy ő még csak 7 éves, de attól még nem kell ennyire kegyetlen lenned velem-

-Te szoktál minden nap a suliban szekálni!- vágta rá idegesen.

-Ez igaz. De attól még az nem azt jelenti hogy neked is így kell állni hozzá- léptem közelebb hozzá, mire ő hátrált.

-Liam, fejezd be- mondta lágy hangon, majd ellépett tőlem.

-Félsz?- suttogtam a fülébe, majd éreztem, ahogy elkezd remegni az egész teste.

-Tőlem nem kell félni- próbáltam nyugtatni, mire ő ellökött magától és a kabátját kezdte felvenni.

-Ne gyere utánam- fejezte be a mondatát, majd kilépett az ajtón, és elment.

Basszus, mégis mit képzeltem? Azt, hogy majd egyből megcsókól? Szedd össze magad Liam. Évek óta ellenségek vagyunk, és ennek így is kell maradnia.

Mire már úgy éreztem, hogy egy kicsit összeszedtem magam, bementem a szobámba, a telefonomat a kezembe vettem, majd elkeztem Lia-nak írni.

-Amelia szemszöge-

Amikor már hazaértem, éreztem, ahogyan a telefonom pittyegni kezdett. Elővettem a készüléket a zsebemből, majd egy kicsit meglepődtem, mikor azt láttam, hogy Liam írt nekem.

Liam: "𝑺𝒛𝒊𝒂, 𝑳𝒊𝒂! 𝑭𝒊𝒈𝒚𝒆𝒍𝒋, 𝒏𝒂𝒈𝒚𝒐𝒏 𝒔𝒂𝒋𝒏𝒂́𝒍𝒐𝒎, 𝒉𝒂 𝒎𝒆𝒈𝒊𝒍𝒚𝒆𝒔𝒛𝒕𝒆𝒕𝒕𝒆𝒍𝒆𝒌. 𝑵𝒆𝒎 𝒂𝒌𝒂𝒓𝒕𝒂𝒎, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒆𝒛 𝒕𝒐̈𝒓𝒕𝒆́𝒏𝒋𝒆𝒏. 𝑵𝒆𝒎 𝒕𝒖𝒅𝒐𝒎, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒎𝒊 𝒖̈𝒕𝒐̈𝒕𝒕 𝒃𝒆𝒍𝒆́𝒎."

Liam most bocsánatott kér tőlem? Mi a franc van vele? Mindegy is, inkább nem törődöm vele, ezért leláttamoztam, mire jött egy újabb üzenet tőle.

Liam: "𝑲𝒆́𝒓𝒍𝒆𝒌, 𝒏𝒆 𝒍𝒂́𝒕𝒕𝒂𝒎𝒐𝒛𝒛 𝒍𝒆."

Ekkor már kezdtem valamiért sajnálni Liam-et. Valahogyan éreztem, hogy most nem akar játszadodni velem, hanem komolyan gondolja a dolgokat, ezért végül visszaírtam neki.

Amelia: "𝑬𝒍𝒇𝒐𝒈𝒂𝒅𝒐𝒎 𝒂 𝒃𝒐𝒄𝒔𝒂́𝒏𝒂𝒕 𝒌𝒆́𝒓𝒆́𝒔𝒆𝒅𝒆𝒕, 𝒅𝒆 𝒄𝒔𝒂𝒌 𝒆𝒈𝒚 𝒇𝒆𝒍𝒕𝒆́𝒕𝒆𝒍𝒍𝒆𝒍."

Liam: "𝑩𝒂́𝒓𝒎𝒊𝒕 𝒎𝒆𝒈𝒕𝒆𝒔𝒛𝒆𝒌."

Ennél a mondatánál teljesen elpirultam, majd elkezdtem megint írni. Még mázli, hogy nem lát engem senki.

Amelia: "𝑲𝒆́𝒓𝒍𝒆𝒌 𝒏𝒆 𝒔𝒛𝒆𝒌𝒂́𝒍𝒋 𝒕𝒐̈𝒃𝒃𝒆𝒕. 𝑭𝒐𝒈𝒂𝒍𝒎𝒂𝒅 𝒔𝒊𝒏𝒄𝒔 𝒂𝒓𝒓𝒐́𝒍, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒎𝒊𝒌𝒆𝒏 𝒎𝒆𝒈𝒚𝒆𝒌 𝒌𝒆𝒓𝒆𝒔𝒛𝒕𝒖̈𝒍 𝒎𝒊𝒏𝒅𝒆𝒏 𝒂́𝒍𝒅𝒐𝒕𝒕 𝒏𝒂𝒑. 𝑴𝒊𝒏𝒅𝒊𝒈 𝒉𝒂𝒛𝒖𝒅𝒏𝒐𝒎 𝒌𝒆𝒍𝒍 𝒂 𝒔𝒂𝒋𝒂́𝒕 𝒂𝒏𝒚𝒂́𝒎𝒏𝒂𝒌, 𝒎𝒆𝒓𝒕 𝒏𝒆𝒎 𝒂𝒌𝒂𝒓𝒐𝒎, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒂𝒈𝒈𝒐́𝒅𝒋𝒐𝒏 𝒎𝒊𝒂𝒕𝒕𝒂𝒎. 𝑴𝒊𝒏𝒅𝒊𝒈 𝒌𝒐̈𝒏𝒏𝒚𝒄𝒔𝒆𝒑𝒑𝒆𝒌 𝒄𝒔𝒐𝒓𝒅𝒖𝒍𝒏𝒂𝒌 𝒍𝒆 𝒂𝒛 𝒂𝒓𝒄𝒐𝒎𝒐𝒏 𝒎𝒊𝒖𝒕𝒂́𝒏 𝒉𝒂𝒛𝒂𝒆́𝒓𝒕𝒆𝒎 𝒂𝒛 𝒊𝒔𝒌𝒐𝒍𝒂́𝒃𝒐́𝒍 𝒂𝒛 𝒐̈𝒏𝒈𝒚𝒊𝒍𝒌𝒐𝒔 𝒈𝒐𝒏𝒅𝒐𝒍𝒂𝒕𝒐𝒌 𝒎𝒊𝒂𝒕𝒕. 𝑴𝒊𝒏𝒅𝒊𝒈 𝒂 𝒇𝒂́𝒋𝒅𝒂𝒍𝒐𝒎𝒎𝒂𝒍 𝒌𝒆𝒍𝒍 𝒌𝒖̈𝒛𝒅𝒆𝒏𝒆𝒎 𝒂𝒎𝒊𝒕 𝒎𝒊𝒂𝒕𝒕𝒂𝒅 𝒌𝒂𝒑𝒐𝒌. 𝑴𝒊𝒏𝒅𝒊𝒈 𝒄𝒔𝒂𝒌 𝑲𝒂𝒚𝒍𝒂-𝒗𝒂𝒍 𝒕𝒖𝒅𝒐𝒎 𝒎𝒆𝒈𝒃𝒆𝒔𝒛𝒆́𝒍𝒏𝒊 𝒂 𝒈𝒐𝒏𝒅𝒋𝒂𝒊𝒎𝒂𝒕, 𝒎𝒆𝒓𝒕 𝒎𝒊𝒏𝒅𝒊𝒈 𝒎𝒆𝒈𝒆́𝒓𝒕 𝒆𝒏𝒈𝒆𝒎."

Nagy nehezen elküldtem az üzenetemet, majd pár pillanat után, már vissza is válaszolt:

Liam: "𝑱𝒐́𝒍𝒗𝒂𝒏, 𝒏𝒆𝒎 𝒔𝒛𝒆𝒌𝒂́𝒍𝒍𝒂𝒌 𝒕𝒐̈𝒃𝒃𝒆𝒕. 𝑫𝒆 𝒂𝒛𝒕 𝒏𝒆𝒎 𝒎𝒐𝒏𝒅𝒕𝒂𝒅, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒏𝒆𝒎 𝒑𝒊𝒔𝒛𝒌𝒂́𝒍𝒉𝒂𝒕𝒍𝒂𝒌."

Amelia: "𝑨𝒛𝒕 𝒎𝒐𝒏𝒅𝒕𝒂́𝒌 𝒎𝒂́𝒓, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒌𝒖𝒓𝒗𝒂́𝒓𝒂 𝒏𝒊𝒏𝒄𝒔 𝒔𝒛𝒊𝒗𝒆𝒅?"

Liam: "𝑪𝒔𝒂𝒌 𝒏𝒆𝒌𝒆𝒅 𝒕𝒂𝒓𝒕𝒐𝒈𝒂𝒕𝒐𝒎, 𝑳𝒊𝒂."

Az utolsó mondatánál, teljesen elállt a lélegzetem. Úgy éreztem, mintha százszor gyorsabban dobogott volna a szívem. Sőt, inkább ezerszer gyorsabban.

Kezdtem fáradozni, ezért elmentem a fürdőszobába letusolni, majd az ágyhoz sétáltam.

Mikor készültem lefeküdni, más sem járt az eszembe, mint az utolsó mondat amit írt nekem:

"𝗖𝘀𝗮𝗸 𝗻𝗲𝗸𝗲𝗱 𝘁𝗮𝗿𝘁𝗼𝗴𝗮𝘁𝗮𝗺, 𝗟𝗶𝗮"...

                            🤍