A Holló hatalma

5. fejezet

Conor idegesen járkált a palota tróntermében. A Tóvidéken egyre jobban megszaporodó bűncselekmények aggasztották, aminek minél előbb utána akart járni. Fosztogatók, csalók, és bitóra való csínytevők lepték el az utcákat, és bújtak elő a sikátorokból. Ahova mentek, mindenhol széttépett erszények, betört ablakok, kirabolt emberek és felborított piaci standok jelezték útjukat. A király úgy vélte, ezek csak a mágusokat érintik, de hamar belátta, tévedett. Az istenadta nép hamar meghallotta a hírt, hogy Conor visszatért a városba, ezért megrohamozták a palotát, és minél előbb védelmet kértek az uralkodótól. A minap eddig csak öten jöttek, köztük két földműves, akiknek felgyújtották a kunyhóját, és elhajtották az állataikat. A harmadik látogató nem fedte fel kilétét, hanem egyből a tárgyra tért, miszerint elrabolták az egyetlen lányát. Conor egy dolgot tehetett, megígérte, hogy kiadja feladatba a testőröknek, hogy találják meg az elveszett asszonyt, és ez a jövevényt megnyugtatta. A másik kettőről könnyen meg lehetett mondani, hogy a mágusok közé tartozik, mert hosszú köpenyük a földet söpörte, és kézfejükön jól meglátszódtak a fekete szeder és áfonya nyomai. Előbbit gyulladáscsökkentésre, utóbbit immunerősítésre és fertőtlenítésre használták. Az egyik nő arcvonásai ismerősek voltak Conornak, de nem emlékezett rá, pontosan hol találkoztak. A másik egy borostás férfi volt, aki egy piócás üveget szorongatott.

- Gyógyítókhoz van szerencsém? – kérdezte a király, bár a választ már maga is sejtette.

- Azok lennénk, felséges urunk! – hajtott tisztelettel fejet az úr. – Az ispotályunk, a betegeink, minden oda lett.

-A támadók olyan gyorsan jöttek, hogy időnk se volt védekezni. Öten voltak. – vette át a beszélgetés fonalát a nő. –Anthus, a fő gyógyító halálos sebet kapott, aztán ott ragadt a felgyújtott kórházban. A sok nő, férfi és gyerek...

Itt elcsuklott a hangja.

- Én magam is csak a piócás üveget tudtam menteni, azt is csak azért, mert épp a kezemben volt. – vallotta be őszintén a gyógyító.

Conor mélyet sóhajtott. Az orvosok közül mélyen tisztelte Anthust, aki annyi bajából gyógyította ki. A professzor minden meghűlésre, lázgörcsre, fejfájásra ismerte a gyógyírt, és minden kezelése hatásosnak bizonyult.

- Részvétem Anthus miatt. Csak remélni tudom, nem szenvedett.

- Nem sokat. –zokogott fel a nő. – A tüzes penge egyből megölte!

A férfi átkarolta a mágusnőt, és panaszos hangon csak ennyit mondott.

- Földönfutók lettünk!

Conor megvakarta a fejét, és gondolkodóba esett.

- Ígérem, megoldom a lakhatásotokat, és felhúzatok egy új ispotályt!

A gyógyítók távoztak, a király pedig visszaült a trónra, és tenyerébe temette arcát. Már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a támadások hátterében Clarc áll, mert miért ártana a főtanácsos egy átlagembernek? A király lesietett a lépcsőn, meg sem állt egészen az alsó szintig. Itt laktak a zsoldosok, akiknek a busás összeg ellenére sem fűlött a foga a harcoláshoz, és a város védelméhez. Conor belépett a dohszagú terembe, ahol a függőágyakban katonák horkoltak, némelyik körül még légy is döngicsélt. A király fanyalogni kezdett az izzadtság és a penészszag elegyétől, aztán az asztalon felejtett kenyérre és szalonnára siklott a tekintete.

- Undorító! – mormolta, miközben megpróbálta háborgó gyomrát lenyugtatni.

A király odalépett a vezér függőágyához, és nagyot taszajtott rajta.