Szent Szív & Sötét Kard

4. Fejezet

Amber épp levele utolsó sorait írta, amit majd hátrahagy a szobájában. Nem írta meg hová megy, mert nem szerette volna, ha esetlegesen utánuk küldik valamelyik elit egységet.

Még egyszer felmérte a szobát, ahol már több mint tíz éve magányban raboskodott. Ajkaira akaratlanul is mosoly kúszott, hisz kijut innen. Igaz, nem örökre, de ez az idő is elég volt neki az örömre. Nem lesz, aki megmondja, mit tegyen. Nincs erre nagyjából két hétre a megrögzött, évek óta unt rutin. Csak az izgalom, melytől kellemes bizsergés járta át a tenyerét. Kirázta a hideg, szemét pedig lehunyta.

– Akkor, eljött az idő – pillantott a holdra mely magasan járt az égbolton.

Haját hátrafogta egy szalaggal, majd a csuklyát feldobva betűrte az alá. Hisz nem lenne jó, ha az út során valaki ráismerne. Az országuk legismertebb alakja volt, minden lakos látta életében minimum egyszer. S Amber, meglehetősen különleges külsejű volt ahhoz, hogy ennyi is elég legyen a maradandó élményhez. Köpenye alá egy kis tarisznyát is betuszkolt, majd összébb húzta magán a ruha anyagot. Tenyerét a kilincsre fektette, úgy nézett vissza, még egyszer, ténylegesen utoljára otthonául szolgáló szobáján, melyben most sötétség uralkodott. Ilyenkor általában már rég aludni szokott. Az elmúlt éjjeleket azonban Manard társaságában a kert bokrainak takarásában töltötte, ahol átbeszélték a távozási tervet. És persze Amber feladatát az út alatt.

Egy mély levegőt vett, majd kinyitotta az ajtót, maga mögött hagyva egy megnyugtató levelet, hogy nem rabolták el. Azon felül, csak az üres szoba maradt a kíváncsi szemek számára.

Tekintetét előre szegezte, arcára kiült a komolyság, ahogy környezetét kémlelve lopakodott az árnyak alatt leplezve jelenlétét, a sötét folyosón. Nem akart sokáig időzni ezzel, így ajkait összepréselve, szemét egy pillanatra szorosan lehunyva bátorságot erőltetett magára. Futásnak eredt.

Ugyan nem volt hozzászokva a fizikai mozgással járó feladatokhoz és cselekménysorozatokhoz, a fáradtságot jól ismerte. Csakis ezért volt képes a hatalmas paplakból ki, át a főkerten, majd a főbejárat kapujáig loholni. Izzadtságcseppek gyöngyöződtek homlokán, ahogy nekidőlt az egyik vaskos, faragott oszlopnak. Próbált nem kapkodni a levegőért több-kevesebb sikerrel, igyekezve visszanyerni erejének egy részét.

Az út alatt se hátráltathatom őket. Lóháton fogunk menni és ameddig nem érünk közel az erdőhöz, nem pihenetünk sokat. Egy ember élete múlik kockán, aki számít a megmentésre. Képtelen lennék elviselni, ha az én gyengeségem miatt érkeznénk túl későn! – szorította össze az állkapcsát, majd vett még pár mély lélegzetet, mielőtt a hatalmas kapuhoz lépve megérintette volna azt.

Az utóbbi napokat azzal töltötte, mikor akadt cseppnyi szabadideje, hogy kihallgatta, megfigyelte a varázslatot, mellyel kinyithatja ezt. Hisz mágiával zárták a bazilika főbejáratát napnyugta után. Szemét lehunyva végigsimított a felületen. Érezte az erőteljes varázserőt, mely jelen volt, de ajkaira egyben mosoly is kúszott. Nem volt erősebb az övénél.

– Vhura – adta ki a parancsszót.

A szél egyszeriben feltámadt, kishíján lelökve fejéről a csuklyát, melyet kezével szorongatva tartott fenn magán. Szemét szorosan lehunyta, kezét viszont nem emelte el a felületről. A ponton ahol hozzáért fehér, ősi mholbuujarhi nyelvvel körülölelt négyzet jelent meg. Tenyere szinte teljesen áthűlt, de ennek ellenére nem adta fel. Nem tehette. Így erőt véve a fagyasztó hidegen, mely körülvette, hangját felemelve kiáltotta ismét az igét.

– Vhura!

A kapu ekkor hihetetlen erővel csapódott ki. A szél, mely eddig dermesztő hideget árasztott, kellemes melegséggel keringett körülötte fehér, halvány fény látszatában. Fejét kissé hátravetve vett egy mély lélegzetet. Elmosolyodott az első sikeren.