Beating heart - Szívdobbanás [BMAC] {18+}

【29. fejezet - The Little Things Give You Away】

╔══ஓ๑♡๑ஓ══╗
The Little Things
Give You Away
╚══ஓ๑♡๑ஓ══╝

Hiányzik.

Két hete már, hogy szóba sem áll velem. Még a huszonkilencedik szülinapjára sem hívott el, Logant azonban igen. Tőlem még egy születésnapi köszöntésre sem tellett, úgy engedtem el Logant itthonról, hogy megkértem, meg se említse a nevem Archer közelében. Egésze jól betarthatta, mert Archer azóta sem keres, és ha netán összetalálkozunk a kertben, még egy halk köszönés is nehézkesen csúszik ki a szánkon.

Elcsesztük.

Haragszunk a másikra, magunkra pláne.

Nem volt az agendában, hogy ilyen piszkosul félreismerjem magamat, és a sok hitetgetés ellenére beleszeretek.

Hogy a francba lehettem ilyen fegyelmetlen?

Visszacsinálni már nem tudom, így hagyom, hogy az érzés elmúljon, és csak az emlékeimben éljen tovább. Nem tudom, meddig fog ezt tartani; hetek; hónapok; évek. Szenvedek a hülyeségem miatt. Starley jobban. Fájdalmasan ki akar törni belőlem, és visszasietni Archer karjaiba.

Sajnálom, hugi, már nincs keresnivalónk ott; nem nyújt már meleget, ha maradnánk, fagyhalálra lennénk ítélve.

Nem tudtam, ember érezheti a szerelem ilyen erős fajtáját. Amikor annyira fáj, hogy elvesztetted, hogy legszívesebben egésznap csak aludnál, és vele álmodnál, és amikor felkelsz, sírva jössz rá, hogy az álom álom marad, a kegyetlen valóság pedig kárörvendően vigyorogva vár rád.

Egy részem jó messzire futna tőle, a másik viszont átmenne házzá, és átölelné, és örökre ölelné. Ostobaság erre gondolni. Jobban fájdítom Starley-t, mint azt kellene.

A szerelem már csak ilyen: nem tudhatod, mikor jön egy rosszfiú, akit hiába vetsz meg, úgyis tudod, hogy túl jók vagytok egymással, hogy a gyűlölet sokáig kitartson. Én beleestem ebbe a hibába, végül tagadtam, ferdítettem, de semmi nem volt olyan erős, hogy a legvégén ne győzzön bennem ez az ismeretlen érzelem. Nemrég még egymás karjaiba aludtunk, este lehetetlen ígéreteket suttogtunk, és bár tudtuk, sosem tartjuk be őket, akkor úgy éreztük, számítunk valakinek. Elegek vagyunk ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat. Esténként a karjaiban aludva legalábbis azt hittem, a sok rossz után, valami jó is történik az életemben; megkapom a jutalmat, amiért ember maradtam a sok lelketlen ember között. Ezzel csak magamnak hazudtam, szörnyű ábrándokkal elöntve az agyam. Bűn volt. Egy olyan srácot megcsókolni, aki nyilvánvalóan olyan rossz állapotban van, hogy senkivel nem akarna összeállni. Nyilvánvaló volt! Mindenki tudta. Kivéve én. És mindenki hitte, hogy Archer nem lesz akkora seggfej, hogy majd egykori mostohahúgába beleszeret. Kivéve ő.

Olyan gyengének érzem magam, mintha a belső szerveimet összeszorítanák, amikor felállok a konyhaasztaltól, és döcögő léptekkel a bejárati ajtó elé sétáljak, miután Cindy jelezte egy keserves nyávogással, hogy a postás végre ideér, és bedobta a leveleket. Felveszem őket a földről.

Felhorkantok, amikor meglátom a rendőrségtől kapott felszólítást, ami Logan nevére szól. Gyorshajtás. Azon a napon, amikor sietett hozzám a kórházba. Ezért még kapni fog. Gyűlölöm, amikor gyorsan vezet. Anyát látom benne, holott semmi esetre sem gondolnám, hogy Logan valaha halálos balesetet okozna.

Visszasétálva a konyhába gyorsan átfutom a víz-és villanyszámlát, majd leteszem a mosogatópultra, a hatszáz képregénnyel együtt, amit Logan rendelt.

Két nejlonba csomagolt újság közül kiesik egy boríték a lábam elé. Lehajolok, megnézem, és bár ne tettem volna!

– Francba már...! – szisszenek fel fixírozva a lakcímet, ami nem az enyém, hanem az eggyel odébb lévő házé. – Állandóan ez van!