Örök kötelékek

5. R É S Z

Rhys

A hír, hogy Connor látta Katherine-át, mélyen megrendített.

Ennyi év után kész voltam feladni, és elfogadni, hogy az emlékének csak annak kell maradnia. Egy emléknek.

Utáltam, hogy ma egy újabb órán kellett részt vennem, ahelyett, hogy a srácokkal találkoztam volna. A gyakornoki mentorom az első évben arra biztatott, hogy tanuljak meg franciául, ha divatfotózással akarok foglalkozni. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez az az út, amit be akarok járni, de nem ártott volna egy újabb készséggel bővíteni az önéletrajzomat.

A fotózás volt a levegő, amire a tüdőmnek szüksége volt a túléléshez, és ez lett a megmentőm, amikor nem tudtam a fájdalmam mellett gondolkodni. Ha a francia nyelvtanulás segíteni fog, akkor nem fogom figyelmen kívül hagyni ezt a tanácsot.

Az utolsó pillanatban csúsztam be a Francia II. előadásra. Láttam, hogy a professzor a terem eleje felé tart, így az egyik hátsó sorban foglaltam helyet. Az előttem lévő sorban ülő lányról nem is gondoltam semmit, amíg fel nem emelte a karját, hogy megérintse a nyakát. Addig nem, amíg meg nem láttam, hogy tetoválása van.

Csak egy hercegnő felirat volt.

Azt hittem, hogy a szívem ki fog ugrani a mellkasomból, és hallottam, hogy szaporán veszem a levegőt.

Kérem, hadd legyen ő az. Kérlek, legyen a Hercegnőm.

Nem voltam vallásos, de abban a pillanatban beszéltem ahhoz az istenhez, aki talán meghallgat. Amikor Vera kimondta a nevét, Kaitlynn, a csalódottság szökőárként futott át rajtam.

Csak amikor eszembe jutott, hogy mit mondott Connor az üzenetében, kaptam fel a fejem, és néztem rá.

Rhys azt mondta, hogy Kaitlynn-nek hívja magát.

Még ha ebből sem jöttem volna rá, a hangjából tudtam volna, hogy ő az. Franciául kezdett beszélni, és könnyedén gördült le a nyelvéről. A legtöbbet nem értettem abból, amit mondott, de úgy tűnt, hogy ő és a professzor kellemesen elbeszélgetnek. Kíváncsi voltam, hol sajátította el ezt a képességet. Milyen lehetett az élete.

Még más nyelven is megmaradt a hangjában az a bátortalanság amit mindig is szerettünk.

Úgy éreztem magam, mintha álmodtam volna. Annyiszor elképzeltem a hangját.

Kat visszaült, és mielőtt előrehajolhattam volna, hogy mondjak valamit, Vera a nevemen szólított. Láttam, ahogy Kat teste megdermed, mintha kábítófegyverrel lőtték volna meg.

Tudta, hogy mögötte állok.

Hogy a családja egy része áll mögötte.

Bianchi professzorral folytatott beszélgetésemet botladozva folytattam. A tekintetem egész idő alatt a Hercegnőmre szegeződött.

Kétségbeesetten akartam, hogy rám nézzen. Azt is reméltem, hogy nem fog. Elvesztettem volna a koncentrációmat.

Visszaültem, amikor Vera azt mondta, hogy nyugodtan befejezhetem. A térdem fénysebességnek tűnő sebességgel billegett fel-le. Hercegnő még mindig nem fordult meg, és valami azt súgta nekem, hogy nem is fog. Visszagondoltam arra, amit Connor mondott, hogy nem reagál a nevére, és rájöttem, hogy megpróbál majd elszökni, ha vége az órának. Korán összepakoltam a cuccaimat, és megvártam, hogy Vera elbocsásson mindenkit.

Az biztos, hogy Hercegnő gyakorlatilag a hátizsákjába dobta a cuccait, és felpattant a helyéről, hogy elmenjen.

Nem hagyhattam elmenni. Már megint nem.

- Hercegnő kérlek, ne fuss el. Kérlek, ne tűnj el. - Hallottam, hogy mennyire remeg a hangom, és meglepődtem, hogy nem csuklott el, amikor azt mondtam, hogy ne tűnj el. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megfordult. Mennyei érzés volt, amikor végre rám nézett.

Bár a fiatal lány, akit ismertem, eltűnt, még mindig láttam őt abban a nőben, aki visszanézett rám. A haja sötétebb volt, és a szemei szomorúnak tűntek. Az arccsontok, amelyek ezelőtt még csak meredtek, most hangsúlyosak voltak, és kiemelték finom vonásait. Mindig is csinos volt. Most éteri volt.

- Rhys - Suttogva mondta ki a nevemet. Ebből az egy szóból láttam, hogy nem akar elfutni. Csak félt. Nem tudtam, mitől.

- Nem hiszem el, hogy itt vagy. Nem is tudod, mennyire kerestünk téged. - Reméltem, hogy hallja a hangomból, mennyire szükségem van rá.

- Én is nehezen hiszem el, hogy itt vagyok. - Szarkasztikusan beszélt, és rám vigyorgott. A gesztus rosszul állt az arcán.

- Eljössz velem valahová? A fiúkkal. Nekik is látniuk kell téged. Mindannyian osztozunk egy lakáson a városban. Főzhetnénk neked valamit, vagy csak leülhetnénk beszélgetni. Amit csak akarsz. - Tudom, hogy kétségbeesetten hangzott. Nem érdekelt.

Rám nézett. Láttam rajta, hogy próbál dönteni, mert az arca belsejét harapdálta. A határozatlan hercegnő árulkodó jele.

- Oké, veled megyek. - Bizonytalannak tűnt. Reméltem, hogy be tudjuk bizonyítani neki, hogy még mindig megérdemeljük a szerelmét és hogy nem haragszunk rá.

Szerettem volna a kezét a sajátomba fogni, de ellenálltam a késztetésnek. Nem tudtam, hogyan reagálna erre. Végül is három év telt el. Együtt sétáltunk egymás mellett, és elvezettem őt a srácokkal közös lakásba.

Négyen szoktuk mondani, hogy ő volt a mi napunk, mi pedig az ő fénysugarai. Ha most ránézek, nem tudom, hogy még mindig ő-e az a nap. Most már valami új. Sötétebb, de még mindig szelíd.

Most azt hiszem, ő lehetne a holdunk.

Csak reméltem, hogy hagyja, hogy a csillagai legyünk.