⋆✧𝒯𝒽𝑒 𝑀𝒶𝓃 𝓌𝒾𝓉𝒽 𝒶 𝐻𝑒𝒶𝓇𝓉 𝑜𝒻 𝐼𝒸𝑒✧⋆

༒01༒

DaeJung azonnal felállt a székről, ahogyan meglátott egy orvost, majdhogynem el is esett. De nem számított, csak minél előbb jusson el hozzá.

– MinHee...hogy van? – kérdezte rekedten úgy érezve, nincs már semmi hangja, illetve ereje a beszédhez.

– A kisasszony most már jól van. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, viszont akadtak fel komplikációk.

– Mi történt? – kérdezte ijedten a fiatal férfi a legrosszabbtól tartva.

– A fejsérülése sokkal súlyosabb mint az először hittük, így felmerülhet az amnézia. Nem lehet tudni mennyire nem emlékszik majd az életéből, meglehet, hogy önt sem fogja felismerni, legrosszabb esetben pedig önmagát – mondta ezt az orvos mintha csak az időjárásról beszélne, de valójában ő is rosszul érezte magát, és sajnálta a fiatal nőt, viszont ez már megszokásává vált, miszerint higgadtan közöljön információkat a betegeivel, vagy azoknak a hozzátartozóival. – De nagy eséllyel vissza fogja őket nyerni, csak idő kérdése.

– Tessék? – szólalt meg DaeJung, nem tudva, hogy örüljön vagy sem ennek. Hiszen azt jelentené elfelejtette JungKookot, amit oly annyira szeretett volna. Vajon tényleg nem emlékszik rá? Mindenesetre nem várhatja meg míg magához tér, vagy esetleg az említett férfi felkeresi őt. Meg kell ezt akadályoznia, és a lehető leggyorsabban. – Mikor engedik ki? – tért egyből a lényegre mire az orvos nagyokat pislogott.

– Parancsol?

– Mikor vihetem haza? – kezdett kissé ideges lenni, de fékeznie kellett dühét. Legalábbis pillanatnyilag.

– Nézze uram, bár stabil az állapota, de nincs olyan helyzetben, hogy elhagyja a kórházat – kezdte volna el felsorolni az okokat, elmagyarázni miért nem lehetséges ez, azonban DaeJung nem hagyta. Dühösen felhorkantott majd előkapta a fegyverét és az orvos fejéhez szegezte, aki csak megszeppenve figyelte az eseményeket.

– Nem érdekel a kibaszott kifogásai. El kell őt vinnem minél előbb, és aláírja a szükséges papírokat vagy különben golyót eresztek a fejébe – mondta szinte remegve a dühtől, mire az orvos nagyot nyelt majd félre lökte a kezét, amiben a fegyvert volt. És ezúttal DaeJungon volt a sor, hogy megszeppenve figyelje az idősebb férfit.

– A kisasszony a betegem, nem adhatom az életét némi meggondolatlan maffia kezekbe – felelte határozottan de aztán rájött, hogy nem éppen okos ötlet ujjat húzni vele így pár pillanattal később felsóhajtott. – Elvégzek még pár vizsgálatot, a biztonság kedvéért, aztán ha mégse gondolja meg magát, saját felelősségre és ha biztosít neki állandó orvosi ellátást, hazamehet.

⊱⋅ ──────────── ⋅⊰

– MinHee – szólal fel meglepetten a férfi, belépve a kórterembe.

– Oppa – szalad a fiatal lány – már amennyire sérülései engedik-, bátya karjaiba vetve magát, aki csak úgyszintén meglepetten felnyög – Mi történt? Mit keresek itt?

– Volt egy kisebb baleseted. De nem fontos hiszen jól vagy. Most mennünk kell – sietteti a testvérét aki nem tér magához a hallottak miatt. Baleset? Mégis miféle baleset, és hova kell ennyire sietniük? Nem értett semmit de úgy döntött megbízik benne, elvégre a testvére, csak nem akarhat rosszat neki.

– Hova? – ez volt az első dolog ami eszébe jutott. Egy dolog, hogy megbízott benne de szerette volna tudni mégis hova kell ennyire sietniük.

– New Yorkban kaptam munkát. Siess mert nemsokára indul a gépünk. – nem mondott semmit a lány, hanem amilyen csak gyorsan tudott összeszedte a pár holmiját, majd DaeJung megragadva derekát, indultak ki a folyosóra – Nem kell aggódnod a dolgaid miatt, pár napon belül ott lesznek a szállásunkon – mondta kedvesen, mire válaszként a lány bólintott. Apró kiléptek a kórteremből, észrevettek egy csapat orvost, illetve nővért akik nagyon sietnek egy sérülthöz. Látszólag balesetet szenvedhetett, mivel csupa vér volt mindenhol. DaeJung nagyon jól tudta ki az, hiszen ahogy elhaladtak mellette felismerte JungKookot. Egy pillanatra meg is rémült testvérére pillantva, ám az csak sajnálkozva nézte az egészet, így megnyugodott.

– Szerencsétlen, hogyan nézz ki – motyogta a lány, mire testvére elhúzta ajkait, ugyanakkor örült tudatlanságának. Sietősen a kocsihoz mentek, majd segített neki óvatosan beszállni, s már indultak is haza, ugyanis ott várt rájuk egy személy aki nélkül DaeJung nem indulna el. Eközben MinHee furcsán érezte magát, hiszen mikor elhaladt a fiatal férfi mellett, olyan érzése volt mintha már ismerné. Nagyot sóhajtott mivel megfájdult kissé a feje, szinte már el is felejtette, hogy fejsérülést szenvedett, na meg a teste különböző pontján is voltak kisebb nagyobb sebek, zúzódások, amikre nem tudta a választ. Bár minden bizonnyal az autóbalesetben szerezte. A sok gondolkodástól, és persze a fáradság, hiszen azért nem kis dolog történt vele, elnyomta az álom, amit DaeJung mosolyogva figyelt, és ahogy megérkeztek a reptérre óvatosan karjaiba vette majd a magángép irányába indult, készen a felszállásra, abban reménykedve egyszer és mindenkorra elfelejtheti ezt az élete részét.

⊱⋅ ──────────── ⋅⊰

– Te hallod amit mondasz? – kiabál JungKook azzal aki előtte áll, nem foglalkozva a fájdalommal ami egész testében szétárad.

– Mindenki ezt mondja Kook. Az összes orvos. MinHee meghalt. – suttogja legjobb barátja fájdalmasan hiszen átérzi min megy most keresztül.

– Nem hiszem el. Hazudtok. Mind kibaszottul hazudtok. Nem halott – kiált még jobban könnyeit útnak engedve miközben a branült kitépi a helyéről, kiindulva a folyosóra, ám TaeHyung nem engedi. – Engedj el – könyörög neki – Látnom kell őt, meg kell ölelnem, ápolnom a sebeit – löki el legjobb barátját, mire az kelletlenül nagyot nyög.

– Mégis hova mész te lökött? – éri utol szorosan magához ölelve legjobb barátját, nehogy kárt tegyen magában. – Erről biztosan nem hazudna a bátya – motyogja miközben gyengéden simogatni kezdi JungKook hátát akin eluralkodik a fájdalom és fáradság.