Goddess of destruction - avagy egy furcsa lány gondolatai (A BvsO folytatása)

Egy bipoláris ember testközelből

Sziasztok! Nem tudom, olvassa-e ezt a cuccot még valaki, de úgy érzem, éppen ideje frissítenem.

Nagyon régen írtam ide, nem is emlékszem, mikor; talán évekkel ezelőtt, szóval talán éppen itt az ideje mesélnem kicsit. Ez most egy komoly hangvételű dolog lesz, nem olyan marhaság, ami ebben a könyvnek jóhiszeműséggel sem nevezett dologban többnyire megtalálható. Ha már egy ember elolvassa, és elgondolkozik rajta, megérte megírni.

A cím nem véletlen. Két hónapja diagnosztizáltak bipoláris személyiségzavarral (másik nevén mániás depresszióval). Igazából talán mindig is sejteni lehetett, hogy valami van velem, de most, egy költözés, és egyre drasztikusabb összeomlások után jutottam el addig, hogy elmenjek, és letisztázzam, mi is a baj velem.

A mániás depresszió egy rendkívül furcsa, és kibaszott szar állapot. Az extrém hangulatingadozások nem csak a saját, de a környezetemben élők életét is megnehezítik. (Tőlük, ha olvassák, innen is bocsánatot kérek. Tudom, hogy nem az én hibám, de attól még hibásnak érzem magam.)
Ez a mentális zavar – mint feljebb említettem – extrém hangulatingadozásokkal jár. Úgy kell elképzelni, mint egy örök érzelmi hullámvasutat, kurva magas és meredek lejtőkkel. Az epizódikus váltakozások hirtelen, a semmiből is előtörhetnek, nem szükséges hozzá kiváltó ok.

A két epizód alapvetően a mániás és a depresszív "alkalmak" váltakozása. A mániás (esetemben nagyon kreatívan elnevezett "hepizód") hihetetlen mértékű boldogsággal, magabiztossággal, ego boost-tal jár. Úgy érzem, enyém a világ, mennék ide – mennék oda. Programokat szervezni, összeszedni magam mellé egy húsz fős baráti társaságot és nekiindulni a nagyvilágnak. Semmi, semmilyen negatív esemény nem tudja elrontani a jókedvemet. Viszont egy idő után ez átfordul paranoiába (mániába). Az ember mindig azt érzi, hogy minden el akarja baszni azt a vidámságot, amit érez; gyanakszik, és szinte üldözi az endorfint, mintha a függője lenne.

Aztán jön a "katt". (Szintén általam elnevezve.) Ehhez nem kell semmi. Nincs eljele. Egyszercsak átfordul az egész és ott áll az ember, hogy "Mi a szar történt? Miért érzem magam ilyen moslékul?", és igazából nincs is oka. Csak elönti az agyad a fekete köd, és úgy érzed, mintha a hegy csúcsáról kilómétereket zuhantál volna valami szakadékba.

A depresszív epizód (általam csak depizódként emlegetve) olyan, mintha egyszercsak egy hideg és sötét barlangban találnád magad egy pólóban, kaja, pia és elemlámpa nélkül, és úgy kellene megtalálnod a kiutat. Majdnem esélytelen. Azt az önbizalmat, amit a mánia alatt megkaptál, nem csak elveszi, de elpusztítja, és a hamvait elássa a kertben, arra meg ültet valami szilvafát, hogy véletlenül se tudd összekaparni. Önbizalomhiány, féltékenység, a negatív gondolatok hadserege egyszercsak megrohamoz, leteper, és rajtad marad, mint a törökök 150 évig. Velük együtt pedig megjelennek az önsanyargató, szuicid gondolatok. Minden, mintha egy fegyver, egy eszköz lenne ahhoz, hogy bánts magad. "Addig akarom verni a fejem a kádba, amíg véres nem lesz..." és társai. Ilyenkor ön- és közveszélyes az ember. Csak az akaraterőn és a józan ész néhány cafatján múlik, hogy ne vigyen el senki sehova. Az a mennyiségú utálat, amit az agyam küld ilyenkor magam felé, szinte egy lelki kínzás. Minden percben azt gondolni, hogy a másik haragszik rád, hogy gyűlöl, nem szeret, hogy csak nyűg vagy neki, teher; a nap minden percében, minden gondolatban ott van. Azt érezni, hogy mindenkinek megnehezítem az életét, még akkor is, ha nem én tehetek róla, erről a helyzetről, szörnyű. Tudom, hogy nem az én hibám. Egyáltalán nem az. De ilyenkor nem tudok mást tenni, csak magamat hibáztatni mindenért. Ez kikészít. Mindenkit körülöttem.

Aztán megint jön a "katt", és mintha mi sem történt volna, kezdődik az egész előröl.

Egy egy epizód napokig, hetekig, hónapokig is tarthat. Talán a leghosszabb depresszív epizódom eddig fél év volt. Visszamenőleg könnyű megállapítani, mi melyik, de a jelenben igazán erőt próbáló folyamat.

Ez nem gyógyítható. Ez végigkísér a halálod napjáig. Lehet kezelni terápiával,  gyógyszerrel enyhíteni a tüneteket, megtanulni felismerni, és irányítani egy bizonyos szinten, de kiírtani belőled sosem. Olyan mint egy makacs gaz; belefúrja a gyökereit a belsődbe, én nem ereszt. Letépheted a szárát, megcibálhatod a lelevét ahányszor csak akarod, de újra és újra ki fog hajtani.

De van jó is a helyzetben. A depresszív epizódok segítenek az írásban. Alatta születnek novelláim, egyperceseim; papírra tudom őket vetni, mert ilyenkor csak dőlnek a szavak.

Ez a poszt természetesen egyáltalán nem fedi le a téma egészét a komplexitása miatt. Ezek a saját tapasztalataim, valakinek ez lehet más, enyhébb, erősebb.

A poszt nem önsajnáltatás. Távol álljon tőlem. Csak szerettem volna leírni, nem mint magyarázkodás, nem mint kifogás arra, hogy elhanyagoltam ezt a könyvnek nevezett cuccot, egyáltalán nem.

Ha te, aki olvasod, magadra ismertél, esetleg diagnosztizálva vagy, a mániás depresszió nem a te hibád. Sohasem a te hibád! Nem vagy lusta, nem vagy kevesebb emiatt, ez egy állapot, amiről nem tehetsz! Ne érezd magad rosszul emiatt. Vannak akik szeretnek és elfogadnak. Én szeretlek és elfogadlak.

Tisztában vagyok azzal, hogy akik nagyrészt erre a baromságra tévednek, fiatalabbak nálam. Internetről nem diagnosztizáljuk magunkat, ezt alapszabály, de ha esetleg valaki mégis azt érzi, hogy hasonló cipőben jár; szeretne beszélgetni, kérdése van, az keressen bátran!

Köszönöm, ha elolvastátok!