Nincs olyan, hogy szubtextus ✓

Második felvonás

Polli tényleg mindent felülmúlónak ítélte meg a színházbüfé kapucsínóját.

Teleki úr elvezette őt az alagsori színházbüféig, és igyekezte udvariasan beszéltetni az ideérkezése körülményeiről, már amennyire egy háromnegyed órás autóút érdekes beszédtémát tud biztosítani. De épphogy kézhez kapták a büfében a rendelésüket, amikor a pult mögött álló hölgy, Salát Jutka nagy beleéléssel anekdotázni kezdett Pollinak az olykori beugrói szerepeiről. Teleki erre leírhatatlan zavarba jött. Kezében a csorba csészékkel kitessékelte Pollit az alagsori raktárba, mert sürgős elmesélnivalója támadt a tavalyelőtti díszletekről. Odabent meg épphogy beleihattak volna a kávéba és megcsodálhatták volna a báljeleneti lépcsősort, a férfi egyszerre úgy megrettent a díszletek szakadozott állapotától, mintha életében először szembesült volna velük. Inkább azonnali hatállyal kirángatta Pollit a helyiségből, át a zenekari árokba.

Így esett meg rögtönzött színházsétájuk, folyamatosan menekülve az épület vagy a társulat egy-egy újabb vélt hiányossága elől. Polli azon kapta magát, hogy így már az ő tekintete is a lehetséges hibákat keresi minden új terembe belépve. Attól tartott, lassan ki fognak érni az épületből a körútra, ahol Teleki majd azon ijedezhet, hogy reggelente a régebbi gyártású autóbuszok járnak ezen a vonalon.

A kávé viszont tényleg finom volt. És Teleki is kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, amikor épp nem ébredt rá, hogy a mondata végét egy másik helyszínen óhajtja befejezni. Langaléta, hosszú és egyenes vonalakkal felskiccelt alak volt, az ünnepi ing és kockás zakó kissé esetlenül állt rajta. Minden szavában jóindulatú, előzékeny jellem, a pozíciójához talán túlontúl is lelkiismeretes. Hirtelen, izgága mozdulatokkal gesztikulált, de a tekintete, az mindeközben lefixáltan tudott megállapodni Pollin.

– Még egyszer elnézést kérek a korai érkezésért. Szerettük volna elérni, hogy egy teljes munkanapot megtapasztalhassak a társulatuk életében – köhintett bele Polli egy pillanatnyi csendjükbe. – Mindenki nagyon kedves volt velem odakint. Bizonyára kemény munka összefogni őket...

– Nem, fogalmam sincs mi ütött beléjük, talán csak az izgatottság – hebegte Teleki. Elvileg az énekkar csendes folyosóján jártak, de ami azt illeti, ittlétük óta az egész színház igencsak csendesnek tűnt. – Máskor higgye el, jobban viselik magukat. Szerették volna kifejezni, hogy a nagysikerű művésznőt mennyire sokra tartják...

– Ezt az ön dicséretének szántam, Teleki úr.

– Ó – torpant meg a férfi egy pillanatra, épp a városi szimfonikus zenekar 1978-as üvegkeretezett oklevele mellett. – Szólítson, kérem, Amadeusznak.

– Az menni fog. Nagyon kedves név, édesanyám is mindig Mozartot hallgatott kiskoromban.

– Tudja, más emberek is viselték ezt a keresztnevet – vágta rá ő görcsösen, szabadon hagyott fél kezén az ujjait morzsolgatva. – Igaz, most egy se jut eszembe, de nem kell mindig hozzá mérni...

– Hiszen tudom én azt. Ismerek például ilyen néven egy filmet is.

Egy pillanatig hideg csend költözött közéjük; aztán, Polli legnagyobb megkönnyebbülésére, az igazgató elnevette magát a szemtelenségén. A folyosó végére értek, végre kijutva a vegyszerszagú és huzatos helyiségből. A színfalak mögé vezető bejáratnál álltak most; Amadeusz előrelépett és kinyitotta előtte a súlyos fém ajtó fél szárnyát.

Közvetlenül a színházi függöny mögé léphettek be itt. Mindkettejük cipője nyikorgott a fekete linóleumon, az ünnepélyes sötétséget csak a színpadi kijáratok irányából szabdalta fel pár vékony fénycsík. Polli ösztönösen visszatartotta lélegzetét és összehúzta vállát, nehogy nekimenjen a kisasztalra készített kellékeknek vagy a díszleteket tartó súlyos fémszerkezetnek.