Nincs olyan, hogy szubtextus ✓

Harmadik felvonás

Amadeusz nehezen tudta volna az előbb szavakba önteni, hogy nagyjából ugyanazon okból szokott reggelente kikelni az ágyból, mint amiért két éven át halogatta az igazgatói iroda hányássárga falainak átfestését. Az élet volt számára az alapbeállítás, ami nem igényelt döntéshelyzetet. Néha gyötrelmes, néha unalmas, de az inercia törvényei szerint mégiscsak kényelmes állapot. Mondhatni, élt, amióta az eszét tudta. A halál ezzel szemben valami szokványostól eltérő lélekállapot volt; a haldoklást realizálni kell, végigcsinálni, és ami még hátborzongatóbb, véglegesen benne is maradni. Semmi kedve nem lett volna belevágni, túl nagy változás lett volna mostani körülményeihez képest. Akárhogy forgatta, a halál valami aktívat jelentett számára az élet passzivitásával szemben.

Persze egy halott ezzel valószínűleg tudott volna vitatkozni. De ő megküzdött volna akármelyikükkel, ha arra kerül sor, hiszen kettejük közül mégiscsak ő volt jobb erőben.

Most, hogy magára hagyták, lassú köröket sétált a színpadon, egyesével ellenőrizte a díszleteket, hogy feslik-e az anyaguk, hogy minden szögből megfelelően illeszkednek-e egymásba. Közel sem az ő feladata lett volna, de ilyen kis családias környezetben gyakran összemosódtak a szerepek, mármint különösen akkor, ha az ember hagyta is magát összemosogatni. Szóval ezt az emelvényt kellene behúzniuk oldalról, miközben a hangszóróból még árad a gitárszóló. Amadeusz annyira nem is szerette a Led Zeppelint. De hát ennél nagyobb ostobaságokba is belement már, csak mert épp meggyőzően szónokolt róla egy társulati tag. Akit általában Tódornak hívtak, bár meg kellett hagyni, legtöbbször mások korszakalkotó ötletét tolmácsolta ilyenkor az igazgató felé. Amadeusz néha már nem is értette, miből feltételezi, hogy barátjának az ő hátországának kellene lennie a társulaté helyett.

Cipősarkak kopogását hallotta a nézőtér irányából. Kiegyenesedve várta, hogy Polli ismét a színpadra lépjen. Tulajdonképpen tetszett neki, milyen méltóságteljes tartása és átható tekintete van a nőnek. Az is lehet, azért küldte el az előbb olyan határozottan, hogy ő is felérhessen ezen tulajdonságaihoz.

– Igaza volt – szólt Polli, amint a színpadlépcső első fokán felemelkedett. Amadeusz csak megrázta a fejét:

– Abban sem vagyok biztos, hogy bármit kijelentettem volna.

– Valóban alaptalanul felkavartam az életüket, csak mert önkényesen eldöntöttem, hogy nekem helyem van itt. Olyan problémáimmal akartam terhelni önöket, amik nem tartoznak senkire magamon kívül. Sajnálom ezt a kellemetlenséget, és nem várom el, hogy mindezek után megtűrjenek. Szólok a sofőrömnek, és nemsokára eltűnök innen.

– Megbántottam?

– Rámutatott az igazságra. A kettő néha fedi egymást – mosolyodott el szomorúan, és felsétált a színpadra, hogy megkerülje a férfit. – Örültem, hogy találkoztunk, Amadeusz.

– Most tényleg elmegy? – lépett ki a végszóra a függöny mögül Hadarich Csongor. – De ne má'!

– Csongi, a próbátok csak fél óra múlva kezdődik – próbálta őt fegyelmezni Amadeusz. Eltört az előző pillanatuk jelentősége, megsemmisült valami megfoghatatlan, és most úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Ugyan hány igazgató mondhatja el magától, hogy az alkalmazottjai által engedi leforráztatni magát? De a fiatal színész hajthatatlan indulatokkal és nulla szégyenérzettel lépett közéjük:

– Pedig meg akartam hívni a művésznőt ebédelni. Nos, vagyis Fornettizni. Mesélhetett volna arról, milyen szerepet szánna nekem a darabjában. Aztán megnézhette volna a próbánkat! És ha esetleg van valami üresedés a pesti színházakban...

– Milyen üresedésre gondol?

– Tudja, ha hirtelen szükség lenne egy... tudja – Az ifjú színész itt mintegy mellékesen befeszítette izmait. – Érti, bármikor kellhet egy beugró, egy felfedezetlen tehetség, aki ráadásul rekordidő alatt tud monológokat tanulni...