Inkognító

3. Barni

Mikor annak a bizonyos hónapnak az ötödik napján felébredt, azonnal pánikolni kezdett. Nem állított be ébresztőt és túlságosan nyugodtan aludta végig az éjszakát. Pedig próbájuk volt. És annak ellenére, hogy legutóbb kiviharzott a teremből, igenis komolyan vette a munkáját. Lehetett rá számítani. Normál esetben. Mostanában azonban szét volt csúszva. És félt, hogy az állapota relflektálja, ahogyan maga az együttes is kezdett talán szétcsúszni. Valami amit nem engedhettek meg maguknak.

A villamoson volt először ideje a telefonjára pillantani. Tudta, hogy késésben van, ami már menthetetlen, így küldött a fiúkkal közös csoportba egy üzenetet, remélve, hogy megértőek lesznek. Majd válaszolt az anyja üzenetére és végül, mikor meggyőződött róla, hogy még van hét megállónyi ideje, rábökött a twitter logójára is. Na nem mintha nem ez lett volna a kedvenc elfoglaltsága az utóbbi napokban.

Tod egyelőre nem hagyta magát meggyőzni, azonban ennek ellenére a napja fénypontjának tekintette mindig a beszélgetést. Valamiért annyira felfrissitő volt ahogyan a másik fiú mindig kissé szarkasztikusan és bunkón szólt hozzá. Nem volt megjátszott jópofizás, nem voltak elvárások. És ez kíváncsivá tette Barnit. Tudni szerette volna, hogy igazából hogyan is sikerült neki meg az együttesnek ekkora csalódást okozniuk valaki szemében. Hiszen az elmondása szerint valamikor szerette őket. Most meg foggal körömmel küzdött az ellen, hogy elfogadja, hogy jó zenészek meg emberek. Valami oknak csak kellett lennie.

Tod: Már délután kettő van. Hol van a mai tényem?

Tod: Elraboltak az űrlények?

Tod: Már három múlt. Kezdek aggódni. Vagy rájöttél, hogy igazam van?

B: Ennyire hiányoztam?

Tod: Nem... Csak hamarosan mennem kell dolgozni. Gondoltam essünk túl rajta végre.

B: Aranyos. Na mindegy. Régen a fiúk minden két hétben legalább egyszer tartottak egy közös vacsorát, ahol minde féléről beszélgettek, az együttesről, a személyes életükről, csak hogy mindenki mindig képben legyen.

Tod: Oké. Ezzel annyit bizonyítasz, hogy régen rendben voltak. Azóta nem beszélnek? Bár nem mintha meglepne...

B: De, biztosan beszélnek, nem tudom, tekitve, hogy nem nyilatkoznak publikusan az életük minden részéről.

Barni hirtelen képtelen volt lenyelni a gombócot a torkából. Hiányoztak azok az esték. Amikor tényleg korlátok nélkül töltöttek egy kis időt egymással, nevettek, kajáltak egy jót. Aztán szép lassan eltűntek ezek az esték, hol egyikük hol másikuk nem ért rá és mostmár nem is tudta, hogy pontosan mikor is volt az utolsó alkalom, amikor összeültek kajálni úgy, hogy nem egy gyors étkezés lett volna a próba közepén, hogy aztán csak folytassák a munkát.

Tod: Nem vagy annyira meggyőző, mint lenni szeretnél. Viszont azt megértem ha szereted őket. Csak talán nekik önmaguknak is jobban kéne szeretniük az együttest. Olyan, mintha kiveszett volna a varázsa.

Tod: Mennem kell, de ha gondolod visszatérhetünk rá este.

B: Igen, nekem is dolgom van.

Sietve rohant be a próbaterembe és majdnem lezuhant a meredek lépcsőkön. Peti pedig ott állt vele szemben, a konyhapultnál, telefonnal a kezében, végignézve az egészet. Ilyen szerencséje is csak neki lehetett. A fiú azonban csak elmosolyodott és köszönt, mintha mi sem történt volna. És Barni felettébb hálás volt neki. Igazából azt sem tudta már, hogy mikor mosolygott Péter utoljára konkrétan rá. Nagyon régen lehetett.

Hirtelen megrohanták az emlékek arról a viszonylag rövid, vagy legalábbis az ő szemében rövidnek tűnő időszakról, amikor mindent megtett, hogy a zenésztársa közelében legyen. Nem olyan, mintha nem lett volna nyilt titok ahogyan rajongott a fiúért. Nem mintha bármikor is tett volna felé egy igazi lépést. Neki barátnője volt és tudta, hogy Pétert pedig nem érdekli. Szóval inkább rájátszott és elhülyéskedte a dolgot és mindent megtett, hogy teljesen ártatlan módon, de annyi időt töltsön vele, amennyit csak lehetett. Ha a többiek nem értek rá, elmentek fagyizni, sétálni, kávézni. És otthon aztán újra és újra elmagyarázhatta, hogy nem, Petivel semmi sincs köztük, nem, a barátnőjének nem kell aggódnia, nem, az egész teljesen plátói és ártatlan. És az is volt. A valóságban meg Péter fejében biztosan. Az pedig senkire sem tartozott, hogy Barniban pontosan mi is zajlott le éppen.