Inkognító

4. Barni

Ahogy lejöttek a színpadról egyből elöntötte a magány. Ritka az ilyen, de ez tipikusan az a fellépésük volt, amikor mindenkit eljöttek megnézni családttagok, haverok, a párjuk. Barni pedig ott állt tökegyedül. A családja nem ért rá, a barátai nem ajánlották fel, hogy elmennek, neki pedig eszébe sem jutott megkérni őket, hogy csatlakozzanak. Így is úgy érezte, hogy az utóbbi időben mindig az ő lelki problémáival kellett foglalkozni és nem szerette volna ráerőltetni magát senkire. Az pedig, hogy már nem látta hogyan illik be az együttes tagjai közé, csak rátett egy lapáttal.

Régen tudta, hogy ha egyedül van, akkor sincs igazán egyedül, mert a fiúk gondoskodnak róla, hogy senki se maradjon ki sehonnan. Ez egy megbeszéletlen kis egyesség volt közöttük, mert azt akarták, hogy mindenki jól érezze magát, akkor is ha az ilyen helyekre nem kísérte el senki. Most viszont nyilvánvalóan mindenki a saját kis buborékával volt elfoglalva. Az egész látvány összeszorította Barni szívét. Nem hitte volna, hogy valaha érezeheti magát ennyire magányosan azokkal az emberekkel, akik valamikor a barátai voltak. Talán néha kurvára fájt felnőni.

Senki nem próbálta megállítani, amikor bejelentette, hogy ő a buli helyett azt válassza, hogy hazamegy és alszik. Mindenki csak udvariasan kezet fogott vele és elköszönt és mikor barni még visszanézett a szedelőzködő társaságra, mindenki benzsongva tette a maga dolgát, mintha mi sem történt volna. Mintha a hiánya egyáltalán nem tűnt volna fel nekik. Mert valószínűleg pontosan így is volt. Csak ő reménykedett abban, hogy valaki esetleg marasztalja, valaki megkéri, hogy menjen bulizni velük, hogy valakit érdekelni fogja, hogy miért van teljesen egyedül. De ilyen nem történt, ő pedig kissé szorongva ült fel a villamosra, próbálva elkerülni a tekinteteket, amelyekben felismerés csillogott és a nevetgélő hangokat, amelyek összesúgtak a háta mögött.

A lakásába érve még inkább körbezárta a magány. Újabban ez volt az az érzés ami átjárta a mindennapjait és sehogy sem tudott szabadulni tőle. Társaságban és önmagában is azt érezte, hogy teljesen egyedül van ezen a világon. Az a személy, akivel mindenen át kellett volna menniük, akivel megfogadták, hogy örökké ketten lesznek a világ ellen, otthagyta magyarázatok nélkül. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem hiányzott neki a lány. Biztos volt benne, hogy mindig is hiányozni fog legalább egy keveset. Mikor az ember odaadja mindenét valakinek, akkor nem meglepő ha egy darbot örökre kiszakítanak és elvisznek belőle, abban a pillanatban, mikor az egész véget ér valamilyen módon. Csak nem tudta, hogy pontosan mire is vállalkozik, mikor felfedte az egész énjét a lány előtt. Abban a tévhitben élt, hogy örökké fog tartani.

Sóhajtva nyitotta meg a telefonját, megpróbálva elnyomni az idejét egy kis felelőtlen médiafogyasztással. Néha neki is kijárt. Azonban semmi sem kötötte le a figyelmét, mintha a feje túlagyalás módra lett volna állítva, a gondolatai pedig ezerrel száguldoztak és egyre kuszábbak lettek minden perccel. Tudta, hogy megpróbálhatna elaludni, de úgysem menne. A többiek biztos jól érezték magukat, ő pedig önkéntesen száműzette magát minden szórakozási formától, mintha csak büntetné önmagát valamiért, amiről még neki sem volt fogalma.

Megnyitotta a twittert is mintegy utolsó opcióként és azonnal fel is volta a szemöldökét a legelső poszt láttán, ami szembejött vele:

@/pg99brnr: I've lost my own return in spite of everything I've learned

Megpróbálta ignorálni, mert végülis semmi köze nem volt a dologhoz, meg Todhoz úgy általában. Nem is ismerték egymást, csak egy hülye egyesség volt köztük aminek egyre kevésbé látta az értelmét is. Azonban valamiért mégis törődött ezzel a fiúval és úgy érezte, hogy nem engedheti meg neki, hogy szar hangulata legyen. Bár a poszt maga lehetett akár csak egy dalszöveg is vagy egy jelentéktelen gondolat. Viszont megérte volna válalni a kockázatot? Úgy érezte felelősséggel tartozik a fiú iránt ha csak egy keveset is. És máris túlagyalta a dolgot, mintha minden egyes apró döntésétől függne az univerzum alakulása. El is nevette magát a gondolatain, majd megállapította, hogy ha valaki megfigyelné, akkor biztosan őrültnek tartaná, ahogy érzelmek értelmetlen hosszú során megy át a lakásán, egyedül. Végül pedig ráírt a fiúra, mert mit veszíthetett volna vele?