And historians will call them close friends

1. Queer istennők, kiskutyák és kisautók

Jayden

Sosem mertem reménykedni abban, hogy valaha is híres leszek. Nem fogok hazudni, ahogy minden gyerek, úgy én is eljátszottam a gondolattal, hogy egy szép napon megismeri a nevemet a világ, de soha nem gondoltam volna, hogy valóban így lesz. Elvégre annyi tehetséges ember van a bolygón, és annyian szeretnének közülük híresek lenni, miért pont én lennék az, akinek sikerül is? Persze, gyerekkorom óta tanultam gitározni, tiniként már egész jól ment, és ha énekeltem, a haverok sosem szóltak amiatt, hogy a hangom baszná a fülüket... De hogy híres legyek? Nem. Ez olyan vágyálomnak tűnt, amire csak a szobám sötétjében mertem gondolni elalvás előtt. Mégis itt voltam, egy színpad mellett álltam a takarásban a zenekarommal, és hallgattam, ahogy a közönség azt kiabálta: Art! From! Pain! Art! From! Pain! A szívem a tapsuk ritmusára kalapált, kapkodtam a levegőt. Másfél órás koncerten voltunk túl, izzadtam, alig álltam a lábamon, mégsem éreztem a fáradtságot. Ott, azokban a pillanatokban nem létezett más, csak a zenekar és a közönségünk. Összekapcsolódtunk.

– Ideje lenne visszamennünk – fordultam a társaim felé. Még hátra volt az utolsó dal, a visszatapsolás utáni. Egyszer valaki azt mondta nekem, az, amikor a zenekarok levonulnak a színpadról, és várják, hogy visszatapsolják őket, olyan, mint a kukucs játék felnőtteknek. Hol a zenekar? Kukucs, itt a zenekar! Szórakoztató gondolat volt.

– Egy pillanat türelmet, és máááris mehetünk – felelte az énekesünk, Alexander, és minden maradék nyálát a tenyerébe köpte, majd Tylerhez lépett, és mire szegény dobos felocsúdott, ő már nyálas kezével átfésülte a srác csatakos haját.

– Haver, mi a fasz? – morgott Tyler, mire Alexander egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Legjobb barátok voltak kölyökkoruk óta, persze, hogy szívatták egymást, és ehhez hasonló idiótaságokat csináltak, akár még úgy is, hogy rajtunk kívül mások is szemtanúi voltak. Soha senkit nem zavart, ők egyszerűen ilyenek voltak. Meg aztán elég gáz lett volna, ha ez pont engem, netán zenekarunk negyedik tagját, Charlie-t zavarja, tekintve, hogy a mi barátságunk nagyon sokszor abban mutatkozott meg, hogy összebújtunk a kanapén, mint valami szerelmespár.

– Bleh, fúj – öltötte ki a nyelvét Alexander alig egy pillanattal később, és mozdulataival Sidet, a Jégkorszakos lajhárt utánozva próbálta lekaparni a nyelvéről Tyler sós izzadságát.

– Egyem a zuzátok, hogy erre van még energiátok – kuncogott Charlie, és nagy kortyokban itta ki a takarásban bekészített vizesüveg tartalmát.

– Na, szedjétek össze magatokat! – szóltam rájuk, miközben igyekeztem visszafojtani a mosolyomat. Bosszantó egy bagázs! – Hát senkit nem érdekel, hogy a közönség lassan bereked az ordibálástól?

– Nem különösebben – mosolyodott el Tyler, és rólam Charlie-ra, majd Alexanderre emelte a tekintetét. – Vagy titeket talán igen?

– Ó, én mocskosul élvezem – nevetett fel ördögien Alexander, majd a kinti kántálására halkan kiabálni, majd ugrálni kezdett, egyik kezével egy képzeletbeli kordonba kapaszkodva, a másikkal pedig a levegőben ütemre mutogatva. – Art! From! Pain! Art! From! Pain!

Fekete hajáról víz csepegett a földre, néhány tincs a homlokára tapadt, a többi a levegőben lengedezett. Magasba emelt csuklóján csilingelve verődtek össze a fém és a gyöngy karkötők. Pár pillanattal később megunta, és egy látványos sóhaj közepette felhúzta a pólóját, hogy megtörölje vele az arcát. Unottan követtem végig minden mozdulatát.

– Baszki, ez fárasztó – mondta.

– Persze, hogy az, mégis mit gondoltál? – forgattam a szemem. – Na, ne legyetek már faszok, a közönségünk vár minket!