Lélekmelegítő

13.

13/20 — pisztáciás csiga

𝐒𝐚𝐯𝐚𝐧𝐧𝐚𝐡

Hat óra húsz percet mutat Hunter digitális órája a fejem mellett. A reggeli napfény jobban bántja a szemeimet, mint a tegnap eseményei, de képtelen vagyok eldönteni, melyik a rosszabb. Az anyám semmilyen interakciót nem mutatott felém mindaddig, amíg el nem indultam a kórterem kijáratához; nyögött néhányat, majd erőtlen integetés keretében újra vissza csukta felelőtlenségtől csillogó könnyes szemeit. Vissza integettem. Talán Mary-nek tényleg igaza volt, talán tényleg nem látom már soha többé. Nem az elmúlt négy év fog hiányozni belőle, hanem az a végtelen sok emlék, ami minket családdá kovácsolt egykor.

Újra és újra meglep, mennyire szép, letisztult és egyszerű Hunter háza, de még mindig a hálószobája az, ami a leginkább rabjául ejtett. Az ablakai akkorák, hogy simán használhatná kivetítő vászonnak is, ha nagyon akarná. Rajtuk lenge, fehér függönyök hanyagul felpakolva a sötétbarna karnisra, ami tökéletes kontrasztban áll az ágykerettel, az éjjeliszekrénnyel és azzal a néhány ruhásszekrénnyel, amik a szoba másik felében árválkodnak. A fal nem teljesen fehér, de képtelenség lenne megmondani, hogy milyen, ha nem olyan.

Izmos kar húzódik a fejem alatt párna gyanánt, ami végén kikandikáló öt ujj egyike csiklandozza egy rakoncátlan tincsemet. Fogalmam sincs róla, mennyi idő telik el, amíg én a fiú arcát és testének szegleteit vizslatom, amin úgy táncolnak a csillogó, derűs napsugarak, akár a marionett bábuk, amiket a bábmester irányít. Hanyatt fekszik, arcával felém fordulva, bal kezében néhány hajtincsem, jobbja összeszorítva, mintha csak a rossz álmokra felkészülten kívánná kiütni azokat a jók közül. Szemhéja olykor megrebben, elzárva a látókörömből gyémántszerű zafírjait. Telt ajkai kissé elnyíltan engedik láttatni tökéletes fogsorát, én pedig egyből késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam.

Hirtelen ötlettől vezérelve fészkelem magam ülő pozícióba, és végigsimítok puha, kissé már borostásodó arcának finom ívén. A napsugár útját követem, ami egészen az állkapcsa vonaláig tart, majd onnan le a nyakán húzódó vastag érig. A mellkasának keménysége úgy cirógatja az arcom, ahogyan rádőlök arra, akár egy tollpárna. Ismét az arcát nézem, olyan gyönyörű, úgy vonzza a tekintetem, mintha egy meseszép vízesést néznék valahol Közép-Ázsia déli részén.

Még annál is jobban.

Meleg kéz tapad az arcomra, aminek hatására először összerándulok kissé, majd belebújok a kedves gesztus okozta pillanat mámoros valójába, amikor Hunter égkék szemeibe vezetem a sajátjaimat. Pillantásában még ott vannak az álommaradványai, amiket egy egyszerű mozdulattal kiseper onnan, amikor felemelem a fejem a mellkasáról, és rá nézek. Ajkain lágy mosoly jelenik meg, majd megnyalja azokat. Kezét újra az arcomra vezeti, és közelebb von magához. Már csak pár milliméter választja el az ajkainkat, amikor a fiú halk hangja megcsiklindozza a fülem;

– Olyan szép vagy, Sav! – lekell hunynom a szemem egy pillanatra. Hunter Williams mellett olyan, mintha a lelkem folyamatosan kivirulna, és a színesebbnél színesebb virágok elöntenék a szívem apró szegleteitől kezdve az agyamon keresztül a testem legeldugodtabb részeit. Szeretnék vitába szállni vele; csak az ő egyik szürke pólója van rajtam, ami a térdemig leér, a hajam csapzottan, kócosan, már-már zsírosan lapul a fejemre, szemeimről még az este lefolyt a szempillaspirál, és még így is szépnek gondol.

Nem tudom, hogy én mozdulok-e csókra előbb, vagy ő, esetleg egyszerre tesszük, mert nem tudok, és nem is akarok foglalkozni ezzel. Ahogyan azzal sem, hogy ma még nem mostam fogat, és azzal sem, hogy körülbelül olyan száraz és cserepes az ajkam, mintha egy éve nem ittam volna vizet. Nem számít. Csak ő számít; az ajka az ajkamon, a nyelve a nyelvemen, a keze az államon, a testem a testén, a takaró alattunk és a szíveink egymás ereit fogva.