Lélekmelegítő

3.

3/20 — p i r o s . . .

𝐒𝐚𝐯𝐚𝐧𝐧𝐚𝐡

Minden egyes ember hordozza magával a saját keresztjét, és ez a bizonyos kereszt nem nézi az egyén fizikumát, teherbíró képességét, fájdalomtűrő küszöbét, vagy a lelkének épségét sem. A fájdalom ott van minden egyes országban, városban, faluban, az összes utcasarkon, és a fák mögé rejtett családi házakban. Nyersen vigyorog a képünkbe, hogy nyugodt szívvel tegyen tönkre mindent, és mindenkit, akinek még egy kicsit is fontos saját maga. Elborítja az elmét, és annak összedőlése kihat az egész idegrendszerre. A kín úgy jó, ha minden kis porcikádban érzed, és a legapróbb sejtmagod is képes megtapasztalni azt a maró, végeláthatatlan érzést, ami olyannyira szívja le minden energiádat, hogy a végén eressz magadnak egy kád hideg vizet, és egy pengével vagdosd ketté minden eredet, míg a víz vérré nem válik.

Azt hiszem, valami ilyesmi megmagyarázhatatlan fájdalmat érzek apa iránt. Valószínűnek tartom, hogy jobban szeretem saját magamnál, ám jobban is gyűlölöm magamnál, amiért szó nélkül hagyott egyedül engem és az anyámat. Sokáig az életet okoltam mindezért, hiszen egy annyira idealista képet rajzolt meg az agyam apámról, hogy képtelen lettem volna arra, hogy őt okoljam mindenért. Igazából is rengeteg mindent hibáztathatnék, és teszem is meg. A Sorsot, ami olyan precizitással hasította ketté az egyébként meghitt családomat, hogy időm sem volt pislogni közben. Vagy az anyámat, amiért rossz feleség volt, és olykor-olykor más vizekre is evezett apám mellett. Az agyam nap, mint nap közli velem, hogy apa a hibás minden kialakult szituációért, de ez ellen a szívem a legvadabb módon tiltakozik;

ugyanis, ő azt mondja, minden miattam történt.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok töltik ki minden pillanatomat. A kávézóban, az egyetemen, a buszon, a megállóban, Lily magazinjait olvasgatva, és konkrétan minden létező kontextusban. Minden embernek ezen a világon akad egy dolog, ami megmenti őket; a családjuk, a párjuk, a gyerekük, a munkájuk, a kutyájuk, a hobbijaik. Nekem a cselló vált tökéletessé idomított partneremmé, aki meghallgat, velem sír, és nem ítélkezik felettem. Ez egyetlen személyről sem mondható el, sajnos.

Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az ítélkezés lesz az, ami egy nap meghozza a világvégi katasztrófális állapotokat. Az emberek felszínesek, és nem gyávák kimondani, amit éppen leolvasnak a másik ember külső megjelenéséről. Mellbe csap a gyötrelmes felimserés, hogy tegnap pont ezt tettem én is Hunter Williams-el. Nem ismerem őt, négy év alatt egyszer beszélgettünk még az első szemeszter idején, akkor is közös projekt miatt. Nem ismertem ott sem meg, mert nyomta az önelégült dumáját arról, hogy kilenc pontos vizsgája volt az előző félévben. Nekem tíz pontos volt, amúgy.

Nem mondom azt, hogy meglepett a feltételezése, de az, hogy kétségbe vonta a nők jogairól alkotott nézeteimet igen gyenge tiszteletre ad tanubizonyságot. Mintha csak egy farkasnak mondaná azt, hogy ne védje meg a saját falkáját. A férfiak kérkedő fajták, és makacsak, meg gyávák. Dicsekszenek mindennel, mert azt hiszik, ettől a nők elolvadnak, és meghajolnak előttük. Makacsak, ez szüli a legtöbb erőszakot. És gyávák, mert nem mernek megtörni a női kegyelet alatt.

Bőven elmúlt már dél, amikor Brandy professzor belép az egyetem legkissebbnek titulált előadójába, feláll a pódiumra, és fehér bajsza mögül üdvözli nagy mosollyal a hallgatókat. Ezen a szemináriumon hozzávetőlegesen húsz ember van jelen, én is csak azért vettem fel év elején, hogy emelje az évvégi óralátogatási jegyemet. Nincs bajom az önismerettel, csak értelmetlennek tartom, hogy bárki is másfél órát gondolkodjon azon, mit változtatna az életén. Mindent, azt hiszem.