Lélekmelegítő

14.

𝐒𝐚𝐯𝐚𝐧𝐧𝐚𝐡

A szeretet egy félelmetes dolog; nem olyan, mint egy előre megkomponált zenemű, ahol minden szólista tudja, mikor következik, hogy előre nyomja le az adott kezdőhangot, nehogy belebukjon a feladatába. Nem, ez teljesen más. Mintha olyan emberek akarnának eljátszani grandiózus kamaraműveket, akik nem értenek a zene nyelvén, és eszük ágában sincsen érteni hozzá. A hang hamis, a húr elpattanva vet véget mindennek, és a felek egymást okolva kiabálnak. Hol belül, hol pedig arra, aki épp a közelükben van. A szeretet összetett; szeretetatomról szeretetatomra növekszik, minden pillanattal egyre erősebben érezzük magunkban.

Már beköszöntött a tél London városába; a boltok kirakatai megteltek karácsonyi dekorációs kellékek hadával, az emberek előkeresték mélyen elpakolt bakancsikat, sapkáikat és kabátaikat. A sárga villamoson ülve, kitekintve az ablakon eszembe jut, mennyire utálom a karácsonyokat.

Nem volt ez mindig így; apa hirtelen felszívódásáig a karácsony volt az a nap, ami piros filccel volt bekarikázva a naptáramban. Feldíszítettük a házat apával, amíg anya megfőzte a négyfogásos karácsonyi menüt, majd ki is tálalta azt. Gyakran jöttek át apa testvérei is Lambeth-ből, velük diszítettük fel a fát. Mindig piros és arany gömböket aggattunk az ágakra. Olyan idilli volt az egész, mint egy igazi karácsonyi mese, ahol minden szereplő úszik a boldogság szülte mámorban, eszi a mustáros csirkét a kukoricás rizzsel, drága fehérbort kortyolgat, miközben elmesél régebbnél régibb családi történeteket, felelevenítve az elmúlt karácsonyok szellemeit. A mese végetért, a valóság pedig úgy vágott nyakon, hogy azóta sem tudtam kiegyenesedni tőle. Apa eltűnt, nem volt többé, akivel kidekorálhatnám a házat, anya pedig soha többé nem főzte meg a karácsonyi ebédet. Az első egy évben próbálkoztam; vettem díszeket és felpakoltam egy régi műfenyőre. Amire hazamentem a bevásárlásból, anya porig zúzta az összeset. Ez volt az utolsó karácsony, amit ünnepelni akartam, de azt hiszem, már nem fáj az ünneplés kimaradása. Már csak a hiány van, de az mindig ott lesz.

A villamos ajtaja hatalmas robajjal csattan be mögöttem, ahogyan kilépek rajta. A szél szinte azonnal kicsípi az arcomat, és a hajamat is összekócolná, ha nem lenne lófarokba kötve a fejem tetején. Sétálás közben igyekszem minél részletesebben megfigyelni a velem szembejövő embereket. Mindig szerettem ezt csinálni; az arcokról, a mozdulatokról, a lépésekről, az öltözködésről milliónyi dolgot lehet leszűrni azokról, akiket talán még életedben soha nem láttál.

Egy gyönyörű, magas, vörös hajú lány libeg el mellettem; ajkán vérpiros rúzs izzik, szemén szürke szemhélypor, kezében valami méregdrága táska valami nagyon luxus márkától, nyakán sál, lábain tíz centis magassarkú. Határozottnak látszik; álla az ég felé emelve tudatja a nagyvilággal, hogy tisztában van az adottságaival, talán túlságosan is. Lehet, hogy modell, bár nem szeretném sztereotípizálni az esetleges foglalkozását tekintve. Túlságos határozottságát elnézve, belül szenved, de lehet, hogy csak figyelemre vágyik, amit láthatóan meg is kap. De lehet, hogy fel sem tűnik ez neki, még többet akar.

Egy negyvenes afro amerikai férfi dühös arccal, öltönyben húzza maga után a körülbelül hat évesnek kinéző kisfiát. Egy piros dossziét tart a kezében. Arcán ráncok vegyülnek, vastag száját mindegyre harapdálja idegességében. A kisfiú toporzékol mögötte, biztosan nem kapott meg valamit, amit szeretett volna. Az apa ráordít, a fiú megrezzen, és abbahagyja a sírást a félelemtől. Lehetséges, hogy egy állásinterjún volt, ahol jó esetben meghallgatták a férfit, vagy talán meg sem hallgatták, és minden idétlen indokkal küldték el a bőrszínét tekintve. Biztosan nagyon sokszor történt ilyen vele, érthető az agressziója.

Az utca sarkánál áll egy virágokkal telerakott bódé, benne egy idős hölggyel. Öreg arcán óriási szemüveggel, fején kendővel, vékony, csontos testét télikabát fedi. Mindegyre kitekint a kis házikó ablakán. A virágai nagyrésze megfagyott már, a másik fele pedig elszáradt, fejük lekókadt, akár a nénié is, ahogyan növényeit csodálja a résnyire nyitott ablakon keresztül. Szemet szúr egy vastag filcceel felírt felirat egy sárga papíron. "minden virág 2 font"  — biztosan nagyon nehéz a megélhetés neki, és minden kis lehetőséget megragad, hogy pénzt szerezhessen. Sajnálom őt. Lehet, hogy nincs családja, aki segíteni tudna neki, vagy támogatni őt valamilyen formában.