Lélekmelegítő

15.

𝐒𝐚𝐯𝐚𝐧𝐧𝐚𝐡

Sok dolgot nem tudok a világról, és annak művien valódi működéséről magam körül; hogy hogyan haltak ki a dodomadarak, hogy hogyan működik a kriptovaluta, mennyit él átlagosan egy szurikáta, hány mérföldre található tőlem a legközelebbi sivatag, vagy, milyen lehet százhúsz kilométer per órával száguldozni az autópályán. Egy valamiben viszont biztos vagyok; most itt kell állnom a szakadó hóesésben Hunter Williams lakásának ajtaja előtt, és néznem, ahogyan az apró, megfagyott esőcseppek belezuhannak a kabátom anyagába, majd bele is fulladnak a textilbe. És abban is biztos vagyok, hogy régóta nem bántott meg engem senki úgy, mint a fiú ma délután. Ennek két oka is van; soha senkit nem engedtem olyan közel a lelkemhez, mint őt, így esélye sem volt senkinek kárt tenni az önértékelésemben. A második, hogy senki iránt nem éreztem ilyen mély emóciókat, mint Hunter iránt és az idióta, szürke életvitele iránt.

Most viszont itt vagyok, hogy elmondjam neki, mennyire mélyen megsértett, mennyire nagyon haragszom rá, mennyire nagy csalódást okozott, és, hogy elmeséljem, mennyire nagyon belezúgtam abba a szép mosolyába, az égkék tekintetébe, a tökéletesre állított, fekete hajába, és a lelkébe. Igen, talán a lelkébe szerettem bele a leginkább.

Alig érzem a kezeimet a beléjük csapó hideg miatt, mégis elég erőteljesnek vélem mindkét koppintásomat a kemény, fa bejárati ajtón ahhoz, hogy a fiú meghallhassa azt. Biztos vagyok benne, hogy ébren van, hiszen még alig múlt tizenegy óra, és látom a konyhában égve hagyott hangulatvilágításokat is.

Az ajtó lassan tárul ki előttem, viszont a fiú ábrándos tekintete villámsebességgel vált először meglepetté, majd izgatottá, ahogyan meglát maga előtt. Meztelen felsőtestéről úgy csurog le a víz, akár a méz a csupor oldaláról, sötét haja szanaszét állva, nyirkosan hull bele a homlokába, mi alól világító, kékséges gyémátjaival kérdően tekint rám, derekán egy fehér törölközőt tartva. Mindkettőnk legnagyobb meglepetésére a karjaiba vetem magam, akár egy szerelmes tinilány, de talán ez a kulcs; talán én is lehetek egy szerelmes tinilány. Nem sokáig, de ezt az érzést nem veheti el tőlem senki. Hunter izmos karjai a derekam köré fonódnak, szorítása pillanatról pillanatra erősödik a testem körül. Nem tudom, hogy először vad csókcsatába kezdünk, vagy becsukódik az ajtó magunk mögött, esetleg egyszerre történik a kettő, de nem is bír jelentőséggel.

A fiú úgy csókol, mintha egy kiéhezett oroszlán lenne, én pedig az elejtett préda lennék a hatalmas karmai szorításában, akit mindjárt szétmarcangol. Boldogan állom ki a próbát. Érzem, ahogyan először a sál kerül le a nyakamról, majd a kabát is, mi eddig a testemet vedte a hideg ellen, majd mindkét ruhadarab nagy puffanással ér földet az időközben lerúgott bakancsom mellett. Hunter feltűri barna pulóverem, és meleg tenyere ruhafedetlen csípőmre kúszik. Finom az érintése, csak most jövök rá, mennyire nagy szüksége van mindenkinek egy olyan személy tapintására, aki valami jót éleszt fel benne; szavakkal, cselekedetekkel, pillanatokkal, akár apró gesztusokkal is. Azt hiszem, nekem ő az illetékesem, aki egyszerre tüzel fel és fagyaszt halálra. Aki úgy gondoskodik rólam, hogy közben darabokra tép, de a szavai a ragasztó, mely minden helyzetben képes összeragasztani. Aki a lelkemig lát, mégsem kérdez a benne örjöngő démonokról.

– El sem hiszem, hogy itt vagy – vallja, majd a fenekemnél megragadva kap az ölébe, miközben egy pillanatra sem szakítja el puha ajkait az enyéimtől. Vaskos vállába kapaszkodom, és érzékelem, hogy valahol útközben elhagytuk a derekára kötött törölközőt. A hálószobája felé tartunk, megismerem az ajtókilincs kattanását.

– Bocsáss meg, hogy nem jöttem ma veled – mondom két nyálas puszi közé szorítva. Hunter az ágyra tesz, minden mozdulatából gyengédség árad, közben a szobában tátongó üres félhomály lehetővé teszi, hogy láthassam gyönyörű szemei mögé rejtett vad, fékezhetetlen szenvedélyét az irányomban.