Házasságra ítélve ❦

‹𝗣𝗿𝗶𝗺𝗮 𝗽𝗮𝗿𝘁𝗲›

DESTINY BROOK

A legrosszabb érzés az, amikor segíteni akartok, de mégsem tudtok, mert a pillanatnyi rémület maga alá gyűr és úgy sokkol le, mintha egy áramütést kaptatok volna. Ledermedsz, csak állsz, mintha minden testrészed megfagyott volna és nem vagy más, mint egy darab jégszobor. Magatehetetlenek vagytok. Amikor azt látjátok, hogy az egyetlen ember, akit tényleg szerettek, a szemetek láttára roskad a földre, mint egy darab rongybaba, a ruháját véres foltok csúfítsák a három lövés miatt, amik tökéletesen eltalálták gyenge testét, összetörtök mint egy porcelán csésze. A szívét - egy aprócska szerv mégis rengetek bajt okoz, csupán azzal ha szeretsz valakit, de olyannyira, hogy minden áron megakarod óvni és bármit megtennél azért, hogy boldognak lásd a személyt, mégis ez okozza a vesztedet.

A karját - ami minden alkalommal úgy fogott közre, mintha egy törékeny porcelán baba lennél, akit ha egy cseppet is erősebben szorítasz, azonnal darabokra hullik. A karok, amelyek minden alkalommal megnyugvást adtak, amikor átkaroltak. Azok a végtagok, amik minden bajtól megakartak védeni, most a kettő közül az egyik vérben úszik, miközben tehetetlenül a gyenge testre esik, mint egy darab ág.

A homlok - amit bíztatóan a te homlokadra dőlve tartotta, miközben szavaival próbálta lenyugtatni zakatoló szívedet, és keserves sírásodat csillapítani, mert ha a gonosz farkas meghallja vékonyka gyermek hangod, jön és bekap, mint egy apró szőlő fürtöt. A homlok, amelyből most piros folyadék folyik, ezzel gyönyörű meggyötört arcát bepiszkítva.

És te csak ott állsz és nem csinálsz semmit, csupán nézed, ahogy kileheli utolsó életét, majd végleg magadra hagy a gonosz farkassal, aki egyre közelebb van hozzád és ahhoz, hogy elragadva magához láncoljon. Késztet az érzés, hogy a sápadt testhez rohanj és ráhajolva keserves zokogásba kezdj, azonban továbbra is csak állsz, ledermedve és pislogás nélkül meredsz a testre, amelyben annyi szeretet volt, hogy csoda a szeme helyett nem szív formájú pupilla csillogott. Most azonban a tintakék szemeket nem látni, hisz a szemhély eltakarja azokat. Most, és örökre. Mindörökre. Soha többet nem láthatom anyám csillogó íriszeit, amik mindig csodálattal nézték gyermeki firkalmányaimat. Meghalt, ezzel magamra hagyva a gonosz farkassal, aki maga a megtestesült ördög is egyben - az apám.

Nyolc éves voltam csupán, amikor anyám szíve véglek leállt dobogni, én pedig nem tettem semmit. Nem tudtam semmit sem tenni. Tizennégy éve történt, hogy az apám megölte a feleségét, mert az megtudta, hogy ki is a férje valójában. Hogy mekkora egy mocskos alak, aki hetente öl meg ártatlan vagy kevésbé ártatlan embereket, azért, hogy ő pénzhez jusson, amihez súlyos vér tapad. A nő pedig megijedt, hogy netán a végén a saját férje, akit egykoron szeretett, megöli a kislányát vagy mocskos emberek markába hajítja, mint egy darab húst. Nem azért aggódott, hogy vele mi fog történni, hanem egy naiv gyermek életéért. Kockáztatott. Tudta, akkor azon a napon, mikor megszökik lányával karöltve, vagy ő fog eltávozni az elők közül vagy én - Destiny Brook -. Mégis reménykedett, hogy ezúttal nem fog semmi baj történni. Naiv anyám. Aznap három lövést kapott, három különböző helyre, ami rögtön a halálhoz vezette őt. Egyenesen a kasszás karjaiba futott.

Tizennégy éve már ennek, mégis olyan tisztán emlékszem minden pillanatára, mintha csak tegnap történt volna meg. Azonban ennek már egy jó pár éve. Azóta felnőttem, elfogadtam, hogy nem tehettem volna semmit annak érdekében, hogy kedves szülőm ne vérezzen el, alig tőlem egy méterre. Kellet pár esztendő, mire letudtam a saját démonjaimat küzdeni, amik minden egyes keserves nap azt suttogták, hogy ez az én hibám. Miattam halt meg anya olyan fiatalon. Az én hibámból, mert csak ott álltam tehetetlen teste előtt, ahelyett, hogy cselekedtem volna. Nyolc éves voltam, nem tudtam volna mit kezdeni. Kicsi és hülye, ezek mellett rohadtul kétségbeesett lélek. Féltem, hogy a gonosz farkas elragad. Ezért csak megkövülten ácsorogtam és pislogás nélkül bámultam, amíg szülőm teste körül egy hatalmas vértócsa nem alakul. Aztán valóban elkapott a férszomjas fenevad, Christian Brook, egyetlen - sajnos -, élve megmaradt rokonom. Ugyanis mindenkit a halálba kergetett. Persze magán és rajtam kívül. Szerény, naiv lényemet is csupán azért hagyta életben, hogy később a hasznára legyek. Mint kapós, fiatal, gyönyörű és érintetlen feleségnek való.