Házasságra ítélve ❦

‹𝗣𝗮𝗿𝘁𝗲 𝗾𝘂𝗶𝗻𝘁𝗮›

DESTINY BROOK

Furcsa érzes övezett körül, amint a megszokott halvány rózsaszín falak helyett, kopár fehérre mázolt környezet fogadott, mikor kinyitottam tintakék íriszeimet. Imádtam, amikor reggel a nap halvány fénylő sugarai öleltek körül és nem ez a rideg sötétség. Nem is értem minek kellett ide sötétítőt rakni, mikor a függöny alapból nem szűr át minden kintről jövő fényt. Így teljesen olyan, mintha egy zárdában ébredtem volna vasárnap hajnali hétkor. Nem ért meglepetésként, hogy nem találtam Nickolast magam mellett az ágyban, hiszen a tegnap délutáni kis össze zördülésünk kellő képpen feltette az i-re a pontot, illetve jobban megerősítette bennem azt, hogy ne engedjem magam mellé. Attól függetlenül, hogy a férjem, számomra teljesen idegen és közömbös ember, ahhoz, hogy nyugodtan tudjam letenni a fejemet a párnára esténként, miközben tudom, hogy alig pár centire fekszik tőlem. Hiszen lehetséges, hogy csak arra várna, hogy elaludjak aztán pedig megkéselne álmomba. Így pedig biztonságban érzem magam - részben -, bár biztosra mentem és este az ajtót bezártam, nehogy éjszaka váratlan vendégem legyen.

Morgoródva nyújtózkodom a hatalmas ágyamban, miközben újra körül nézek a szobámnak elnevezett helyen.

Semmi érdekes nincs itt. Fehér falak, fehér bútorok. Egy szóval: uncsi. Talán majd festek a falakra virágokat, de minden esetre egy kicsit próbálom megszokni ezt a helyet, aztán majd idővel otthonosabbá varázsolom a házat, ha már úgyis itt kell laknom.

Lassan kikelek a párnák közül és a hatalmas ablakhoz lépek, ahol a sötétítőt elhúzva engedem be a napfényt. Máris sokkal jobban érzem magam. Kinyitom az ablakot, hogy a reggeli friss levegő beáramoljon a fülledt levegő közé, aztán csípőre tett kezekkel megfordulok és a fehér szekrényem felé pillantok csalódottan. Csak ma délután érkeznek meg a Brook házban lévő ruha darabjaim, addig pedig nélkülöznöm kell azokat. Szóval úgy ahogy voltam - a tegnapi ruháimba, amiket az ide utazásunk után vettem át -, fogtam magam és az ajtó elé tipegtem, aztán ledermedtem. Le akarok én menni? Igen, vagyis talán. Alsó ajkamba harapok, miközben egy fáradt sóhaj hagyja el számat.

Végül minden erőmet összeszedve, felszegett állal nyitnám az ajtót és mennék ki, de persze elfelejtettem, hogy az este bezártam, így a homlokom és a fa hangos koppanással jelezték az egymással való találkozást. - Ó, hogy baszd meg! - szitkozódok és a fájó ponthoz érintem ujjaimat. - Nem lehetek ennyire szerencsétlen. - nevetek saját magam marhaságán, aztán miután valóban kinyitom a zárt ajtót, kilépek a hosszú folyosóra, ahol több szobába nyíló faajtó is található, amelyek egyikében Nick is letelepedett. Halkan a lépcső felé közeledek, hogy nehogy meghallja Nickolas, hogy ébren vagyok. Nincs kedvem a reggelt is veszekedéssel indítani, elég ha az elmúlt napokban néha összekaptunk.

Apró lépésekkel haladok a márvány lépcsőn, közben hol előre, hol a hátam mögé pillantok, a férfi alakja után kapkodva, de szerencsére sehol sem látom őt. Hacsak nincs már lett a konyhába, bár nehezen hiszem el, hogy pont ő az a korán kelős fajta. Sőt azt sem értem én miért vagyok fel ilyen korán, hisz tíztől előbb nincs olyan lélek aki fel tudna kelteni mély álmomból - ha persze este eltudok aludni és nincsenek álmatlan éjszakáim -.

Megkönnyebülve kifújom a bent tartott levegőt, amikor leérve a földszintre, egy árva személyt sem találok. Ez valamennyire megnyugtató, legalább kellemesen tudok majd reggelizni. Bekukkantok a konyhába, mielőtt belépnék a helyiségbe, de mikor továbbra sem találom ott Nicket, besurranok, mint egy kommandós. Tulajdonképpen fogalmam sincs miért menekülök előle, mikor egyedül csak veszekedni szoktunk - ha egyáltalán nevezhető annak a mi kis civakodásunk -. De inkább most egyenlőre nem szeretném a közelembe tudni őt, elég ha az év többi napján látnom kell őt.