Konstellációk

Örökkévalók

Vagy száz éve nem érezte ilyen meghittnek a közéjük ülő csendet. Mintha az óceán is másképp zúgott volna, és a hullámok élénkebben verték vissza a déli égbolt csillagjainak ragyogását. Pedig semmi különös nem történt azon a napon. Üres létezéssel töltött órákat tudtak maguk mögött, mindentől távol, önként vállalt száműzetésben.

– Új csillagok jelentek meg az égen – szólalt meg kedvese. Hangjába szokatlan érdeklődés vegyült. Még a Hold is valami megfoghatatlan ünnepélyességbe öltöztette fehér alakját. – Vajon az emberek még kutatják őket? Születnek új csillagképek?

A férfi lehajtotta a fejét, hogy elrejtse vigyorát. A kérdés olyannyira naiv és ártatlan volt, hogy szíve kalapálni kezdett a mellkasában, vére pedig kellemes melegséget árasztott szét testében, ami egyszerre töltötte meg erővel és gyengítette el végtagjait. Adott magának pár másodpercet, hogy megélje ezt a mesébe illő, rég tapasztalt pillanatot, majd az első eszébe ötlő gondolattal válaszolt.

– Megnézhetjük. Ha akarod, már holnap elindulhatunk – emelte meg hangját, és a horizontra emelte pillantását. – Felütjük a térképet, ha végeztünk itt. Kinézünk egy szimpatikus várost, és eltöltünk ott pár hetet, vagy hónapot.

– Csak úgy? – kérdezte a nő. Nehéz koroktól megfakult tekintetébe gyermeki fény vegyült.

– Csak úgy – bólintott. Próbálta tartani a szemkontaktust, de figyelme minduntalan párja bizonytalan mosolyára siklott. Biztosra vette, hogy még a csókja is más ízzel töltené meg száját. De nem merte megtenni. Félt, hogy a beteljesedés megölné a pillanatot, és újra a tompító melankóliában találná magát.

Kedvese összevonta szemöldökét.

– Alig látsz ki a gondolataidból, szerelmem! – lehelte lágy hangján. – Mi emészt ennyire?

Szerelmem... Minden nap hallotta, mégis váratlanul érte ez a megszólítás. Eddig a megszokás formálta, és a végtelenbe vesző mindennapok szürkévé fakították csengését. Ezzel a vibráló sóhajjal emberemlékezet óta nem találkozott.

Tekintete zavartan cikázott a szeretett arc különböző pontjaira. Kedvese hosszú haját könnyedén lengette a meleg szellő, pillantása szigorú és határozott, színtelen ajka teltebbnek tűnt, mint valaha. Sokszor belegondolt, milyen gyönyörű, méltóságteljes öreg hölgy válhatott volna belőle, és voltak napok, amikor szívesebben veszett volna el ennek az elképzelt, öreg hölgynek az üveges tekintetében.

– Érezted már úgy magadat, mintha egy hosszú rémálomból ébredtél volna fel? – kérdezte a férfi.

Kedvese ráfogott a mellette heverő faágra. Finom köröket rajzolt a homokba, és hosszú ideig nem felelt.

– Amióta alámerültem az óceánba megfulladni – mondta végül.

A férfi döbbenten eltátotta a száját.

– Ne nézz rám így, mert úgyse tudnálak itt hagyni! – sóhajtott a nő. – Megtanultam a leckét, és még meg is világosodtam a helyzetünkkel kapcsolatban.

– Mégpedig?

– A lecke: pocsék érzés, ha víz kerül a tüdődbe – nevetett. – Tényleg, ne próbáld ki! Viszont be kéne járnunk a világot, mert egy ideig itt fogunk még dekkolni.

A férfi is elvigyorodott, és kedvese fölé hajolt. Ajka puha, bőre selymes, érintése akár a frissítő zápor, ami elmosta válláról az elmúlt évszázadok terheit. Pont erre volt szüksége. Elege lett a száműzetésből; szárnyalni akart, szabad pillanatokkal ajándékozni egymást, amik segítenek átvészelni ezt az őrjítő végtelenséget. Végre, ötszáz év után újra hálát érzett. Hálás volt, hogy nincs egyedül. Hálás volt, hogy valaki minden este a karjai közé fogja őt, és apró csókokkal próbálja elűzni a mindennapok apátiáját.

Így talán nem is akkora átok az örökkévalóság.