Konstellációk

Damnatio Memoriae

„394. sz. kísérlet – 1kg-os aranytömb, 50 cm3-es, légmenetesen lezárt vitrinben.

A kísérlet 30 éves időtartama alatt az aranyrög elvesztette a részecskeszámának több mint 50%-át. A nebula-köd sűrűsége a pusztulással fordított arányban növekedett. Az aranyat és a nebulát tartó üvegvitrin falai fél centit vékonyodtak.

A fenti eredmények konzisztensek a 390., 391., 392. és 393. sz., nemesfémeken végzett tesztek feljegyzéseivel. A nebula immateriális közegben történő reakciójához szerzett lélek-komponensek a bejegyzés keletkezésének idejére megsemmisültek. A sorvadási folyamat visszafordítására tett kísérletek sikertelenül zárultak.

A 190-192 sz. teszteléseknek alávetett tárgyak (kristályosított nebula-darabok, nyers és csiszolt formában) a Hasadékból kinyert, tiszta nebula-köd hatására sem mutattak szerkezetbéli elváltozást.

Kutatásaink egyhangúan bizonyították, hogy a nebula-mérgezés nem csupán az élővilágra nézve jelent pusztulást. A dimenzionális résekből szivárgó nebula-köd minden materiális és immateriális közeget felemészt, idővel elpusztítja az élet körforgásáért felelős Asztrálfolyamot, és a létezésünk végső lenyomatát őrző Odaátot is.

A Hasadás nem szimplán a világvége. Ez az anomália a világunkat oltalmazó valóság teljes megsemmisülését hozta el magával.

A Teremtő óvjon mindannyiunkat.

Prof. Jen Gastrell"

A nebula-köd finom csillámport szórt a megsárgult levélre. Befedte Hófehér kézfejét, a hervadó fűszálakra tapadt. Szivárványosra festette az óceán fodrait. Mintha a levegő is megváltozott volna: az elmúlt hónapok döglött halszaga már csak halovány aromaként terjengett a levegőben, és Hófehér életében először nem érezte a világ illatát.

Éjfekete léptei is épphogy elértek hozzá.

Hófehér összegyűrte a levelet a markában, és tekintetét a föléjük magasodó toronyra emelte. Nebula-kristályból csiszolt falain az elmúlt kétszáz évben nem fogott a pusztítás. Mindez idő alatt ennek a toronynak a bástyájából próbálták Éjfeketével bezárni a felettük tátongó Hasadékot, sikertelenül.

Több, mint száz éve nem találkoztak másik emberrel, sem a szigeten, sem a Hasadéktól legtávolabbra eső pontokon. A tengeri élővilág, az anomáliával szemben legvédettebb faj, harminc éve kezdett kipusztulni, amikor a habokat ibolyára színezte a magas nebula-koncentrátum. A múltheti méréseik során a sötét vizek szörnyetegeinek már nyomát sem lelték. Ők mentek el utolsóként.

Hófehér kapcsolata hajnalban meggyengült az éltető Asztrálfolyammal. Éjfekete már rég nem érezte az Odaátot, az oltalma alatt álló holtaknak nem hallotta többé a hangját.

Ebből tudták, hogy eljött az idő.

– Mindent megpróbáltunk, ugye? – kérdezte, remélve, hogy a másik hallja őt.

Éjfekete vigasztalón megszorította Hófehér vállát:

– Mindent.

Leültek egymás mellé a dombtetőre. A talaj szemcséssége, a langyos szellő, a narancssárgára festett égbolt mind egy ködös álomnak érződött körülöttük. Az óceán zúgását a képzeletük dúdolta a fülükbe, nosztalgikus szinkronhangot kölcsönözve a némán nyaldosó hullámoknak. Ők azonban még mindig ott voltak a jelenben, teljes testben és lélekben, mintha a nebula még nem tudott volna hozzáférni létezésük fundamentumához.

Várták, hogy elkezdődjön. És el is kezdődött, hangtalanul: mint amikor öngyújtót tartanak a filmtekercs alá, a Hasadás lyukat égetett a horizontba. Egyik lék követte a másikat, egymásba érve tágultak, és ahogy fokozatosan elvékonyodott a valóság fátyla, Hófehér és Éjfekete előtt feltárult a világukat összeroppantó Mindenség. Feketéllett, akár a legsötétebb szurok, felszínén olajos fényben táncoltak a Mindenség színei. Zümmögött és dúdolt, egyre növekvő szájából megállíthatatlanul ontotta a nebula-ködöt. A friss, színáradatban úszó gomolyag az óceán hátán közelítette meg a partot. Vakító csillámot vitt magával a szél. A parton reszkettek a beteg pálmafák, mintha utolsó erejükből próbálták volna lerázni leveleikről a rájuk nehezedő port. Aztán elfogytak, koronájuktól a tövükig, követve a lemenő nap fényét.

Hófehér és Éjfekete megszorították egymás kezét, és megérezték a másik bőrének jól ismert, egyre halványodó textúráját. Élet és Halál szülötteiként, együtt őrizték ezt a világot. Az emberekkel együtt gyászolták. És most ketten búcsúztatták el.

Nebula-kövekből faragott táblákba vésték fel halandó embertársaik emlékét. Összegyűjtötték a legszebb dalokat és verseket. Az utolsó kívánságokat, amik sosem válhattak valóra. Portrékat karcoltak fel barátaik szeretett házikedvenceiről. Amikor aztán magukra maradtak, naplóba vezették létezésük történetét. Meséltek a kalandjaikról. A próbatételeikről. Egymásról. Egymásról a legtöbbet.

Legbelül mindketten sejtették, hogy mindez hiábavaló volt.

A torony percek alatt adta meg magát a Mindenségnek, kristályfalának nebula-részecskéi vékony füstcsíkokban ömlöttek a földre. A sűrű felhő már a parton gyülekezett, útja nyomán újabb réseket ejtve a valóságon. Lassan hömpölygött fel a domboldalon Hófehér és Éjfekete felé.

Hófehér lehunyta a szemét. Orrát édes illat töltötte meg.