Az Őrzők legendája - Az elátkozott kulcs

1. fezejet: Aki bújt, aki nem...

1. fejezet
Aki bújt, aki nem...
"Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőnek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat."
(Paulo Coelho)

Emma

Július 14., péntek

-    Emma – kiáltotta fel anyám a lépcső aljáról az elmúlt percekben már másodjára. Esküszöm, hogy rajta kívül ilyen utálatosan senki nem tudta kiejteni a családból a nevemet. Ráadásul olyan hangosan tette mindezt, hogy itt pusztuljak el, de még a teljesen süket szomszédunk is hallotta.
Most már biztos vagyok benne, hogy valamit elkövettem. Jobb lesz nem kísérteni a sorsot, mert még a végén megint befog valami hülyeségre, csak hogy megbüntethessen. Csak nyugalom!
-    Tessék?
-    Csengettek! Nem hallottad? – válaszolta gúnyosan.
Mély levegőket kellett vennem, hogy ne csípőből válaszoljak. Fogalmam sem volt arról, hogy hol rontottuk el, de ez már menthetetlenül elromlott. Én és anyám két külön világ voltunk.
-    Nem, nem hallottam – válaszoltam higgadtan. Jobb vagy ennél! Jobb vagy nála!
-    Nyisd ki!

Megsértődhetnék a hangnemen, a parancson vagy, hogy képtelen volt ajtót nyitni, amikor sokkal közelebb állt a bejárathoz, mint én, de már rég megtanultam, hogy jelentéktelen ezeket az apróságokat magamra venni. Soha nem fog megváltozni, ahogy a kapcsolatunk sem fog megjavulni. Voltak törött vázák, amiket még érdemes lehetett volna megragasztani és voltunk mi. Na, mi egy tömegkatasztrófával értünk fel. Ezen még egy békéltető bíró sem tudott volna változtatni.
Felsóhajtottam és úgy kászálódtam ki az ágyból, mintha egy foghúzásra mentem volna. Semmi kedvem nem volt lebattyogni a lépcsőn és jó pofizni a ház túloldalán lévő személlyel. Nyugalomra vágytam, egy jó könyvre és a kedvenc új dalomra. El akartam menekülni a világ elől, de anyám még ezt is keresztülhúzta. Meg vagyok vele áldva!
Komótosan sétáltam le a lépcsőn és mikor már a lépcső alján álltam, a csengő harmadjára is megszólalt. Miután elhallgatott, feszülten vártam, hogy anyám teljesen kikelve magából berohanjon a nappaliba, de szerencsére elég messzire mehetett ahhoz, hogy ne hallja meg a csengést. Ezt megúsztam!
Leérve az ajtóhoz léptem és kinyitottam. A bejáratban egy számomra már ismerős személy állt, amelytől szinte mosoly kúszott az arcomra. A futár!

-    Szia! – köszöntött az ismerős arc, de én csak a kezében lévő csomagot bámultam elmélyülten.
-    Szia! Ez nekem jött? – érdeklődtem kíváncsian és izgatottság öntötte el az egész testemet. Bólintott megerősítésképpen.
A napok egy kicsit egybefolytak, így, hogy befejeződött az iskola, teljesen el is feledkeztem arról, hogy megrendeltem őket. A velem szemben lévő futár boldogan mosolygott és nyújtotta át a kis elektronikus kütyüjét, amiben az átvételeket rögzítette.
-    Kérnék egy aláírást és már itt sem vagyok!
-    Természetesen! – válaszoltam lelkesen és elvettem a felém kínált tollat. Aláfirkantottam a nevemnél és megvártam, amíg átnyújtja a küldeményt. – Köszönöm!
-    Jó olvasást! – köszönt el végül mosolyogva és azzal a lendülettel én is a csomagot a hónom alatt tartva, becsuktam az ajtót és bezártam.

Észre sem vettem a szüleimet egészen addig, amíg meg nem fordultam, hogy a szobámba induljak. Most már mindketten a nappaliban álltak. Anyám végigvezette rajtam szúrós tekintetét és fintorogva szemlélte az újabb szerzeményt a karom alatt. Láttam a szemében a rosszállást, ahogy elsétáltam mellette, de egy szót sem szólt.
Apám csak egy szerény mosollyal köszöntött, amitől az én ajkaimra is mosoly kúszott, így vidáman, az új könyveimmel indultam meg a lépcsőn. Ezt még anyám sem tudta elrontani.
Anyám egyáltalán nem értette meg, hogy miért rajongtam annyira a könyvekért. Ő mindig is tipikusan az az ember volt, aki egy csettintéssel mindenkit az ujja köré csavart. Népszerű volt, divatos és magabiztos, a diák önkormányzat vezetője, bálkirálynő és a focicsapat kapitányának a párja, aki történetesen most az apukám. Szerencsétlen flótás!
Az évek alatt a szerep nem sokat változott. Az iskolát felváltotta a kertváros és most már nem a suli bálkirálynője volt, hanem a kertvárosi kerti partik koronázatlan királynője.
Én viszont teljesen az ellentétje voltam mindig is. Nem rég töltöttem be a tizennyolcat és pár hete érettségiztem le. Nem voltam népszerű, nem választottak meg bálkirálynőnek és ha jobban belegondoltam, még a bálra sem mentem el. A diákönkormányzathoz meg még annyi közöm sem volt, mint a legtöbb középiskolás diáknak. Nem igazán jártam bulizni, nem ittam alkoholt, nem részegedtem le és nem pasiztam. Minden időmet a tanulásnak vagy pedig az olvasásnak szenteltem, ezzel pedig kilógtam minden tekintetben és teljesen más voltam, mint a korombeli tinédzserek. Ha engem kérdeztek, szerintem minden szülő örült volna egy ilyen gyereknek, de természetesen az anyám szemét ez is szúrta. Zavarta, hogy nem vittem tovább a hagyományokat. De hát őszintén, kit érdekelnek ezek a hülye sztereotípiák?! Mert engem nem, az holt ziher!
Végtére is mindegy, hogy összességében hol csúszott el a dolog. Mi ketten a két ellentétes része voltuk a családnak, tűz és víz. Persze, ha mélyen el kellene magamat számoltatnom, akkor tudom, hogy megviseltek és nyomot hagytak bennem ezek az évek. Még mostanság is szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy mi nem fogunk anya – lánya napokat szervezni, mint a legjobb barátnőm, Olive és az anyukája, de sikerült elfogadnom, megbarátkoznom ezzel, hogy a mi kapcsolatunk már csak ilyen, amilyen. Feladtam.
Ha jobban átgondoltam a köztünk lévő feszültség ahogy idősödtem, úgy növekedett arányosan az évek számával. Mára már szinte akkorává vált, mint az a meteorit, amely hatvanöt millió évvel ezelőtt kiirtotta a dinoszauruszokat, csak, hogy itt nem ők fognak elpusztulni, hanem ő vagy én. Nincs köztes megoldás. Csak az egyikünk maradhat.
Nem törődtem anyám lenéző pillantásával, már meg sem kottyant, ahogyan kritikusan és rosszallóan méregetett. Bőven elegendő volt, hogy Adam ott volt nekem, az egyetlen családtagom, aki soha nem éreztette velem, hogy kevés lennék.
Hátra sem nézve folytattam az utamat a szobámba, azonban mielőtt becsuktam volna, hallottam még anyám panaszos hangját. Tudom – tudom! Nem szép dolog a hallgatózás. Isten áldja lelkemet, ez volt az utolsó! Becsszó!