Az Őrzők legendája - Az elátkozott kulcs

5. fejezet: Régi ismerősök

5. fejezet
Régi ismerősök
"A felejtés iróniája, hogy folyton rád gondolok.."
(Riley Baker)

Damian

Július 16., vasárnap

-    Mégis mi a szart képzeltem, amikor ezt mondtam neki?!
Tudtam, hogy senkitől sem fogok választ kapni, mégis jól esett hangosan kimondani, hogy mekkora balfasz voltam.
Dühösen csörtettem végig az erdős részen és már bántam, hogy egyáltalán ide merészkedtem. Ki szerettem volna szellőztetni a fejemet és valamit kieszelni, hogy hogyan tudnám leggyorsabban és legegyszerűbben megoldani a problémát, amit a lány felbukkanása okozott.
A kietlen mezőre akkor bukkantam rá, amikor ideszólított a kötelesség. Azóta ez vált az én búvóhelyemmé, itt egy kicsit normálisnak éreztem magam és nem úgy, mint akinek a vállát az egész Pokol sorsa nyomja. Erre tessék! Neki is pont azt a helyet kellett megtalálnia, amit én is szerettem. Nem hiszem el!
A bárhoz érve még mindig nem csökkent a mérgem és félő volt, hogy ha továbbra sem tudom kiengedni a gőzt, akkor spontán öngyulladást fogok végrehajtani.
-    Hát visszaértél! Ideje volt! – mondta Sky feszülten, amikor észrevett. Már megint a rohadt sötétből bukkant elő.
-    Húzz el innen! – morogtam és nem is foglalkoztam vele, egyenesen a lakásom felé vettem az irányt.
-    Hé! – mondta sértetten, de most egyáltalán nem volt hangulatom a lelkét pátyolgatni. Túléli! – Várj már meg! – eredet a nyomomba.
-    Nem, és jobb lesz ha még most elhúzod a csíkot!
-    Mitől vagy ilyen morcos? – érdeklődött kíváncsian.
-    Semmi közöd hozzá. Takarodj már! – üvöltöttem most már egyenesen felé fordulva. Meglepődve figyelte, ahogy teljesen elvesztem magam felett a kontrollt. Éreztem, ahogy az erőm kavargott a levegőben, a szemem vöröses izzásáról meg inkább már szót sem ejtenék. Mióta felbukkant még annyira időre se tudtam elrejteni a valós énemet, mint korábban és ezt rohadtul gyűlöltem. Egyszerre vágytam a lányra és kívántam a Pokolba, és ha ez még nem volt elég, akkor nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben megtörném és megkínoznám vagy magamhoz ölelném. Ez a kettőség pedig teljesen kiborított.
Még valahonnan, a távolból, érzékeltem, ahogy átkapcsolt benne valami és most már nem a haverom állt velem szemben, hanem valaki olyan, aki képes volt megállítani, ha túl messzire merészkednék a sötétben.
-    Damian! – szólított meg a belső hangján, de én már semmit nem érzékeltem a külvilágból. Most nem Damian voltam. Azt a részemet teljesen elvesztettem.
-    Takarodj az utamból, Rith! – sziszegtem és egyenesen felé indultam. Meg akartam ölni, megkínozni és minden dühömet kiélni rajta. A józan ész már olyan fényévekre volt tőlem.
-    Arear! – szólított meg és éreztem, ahogy az erő végig száguld a testemen. Egy pillanatig vissza tudott tartani, de csak gúnyosan elmosolyodtam, amikor éreztem, hogy nem gyakorolt rám különösebb hatást. Ejnye-ejnye, hát meggyengültél, barátom?!
-    Csak ennyit tudsz? – kérdeztem nevetve és megropogtattam a nyakamat, hogy kiűzzem belőle a feszültséget. Baromi jól esett végre elengedni magamat.
-    Nem vagy önmagad, meg fogod bánni! – mondta, de a hangja arról árulkodott, hogy alig várja már az összecsapást. Izgatott volt.
A levegő sistergett körülöttünk, ahogy egymással szemben köröztünk, arra várva, hogy egyikünk végre lecsapjon.
Éreztem, ahogy a feszültség a bőrünkön pattogott és láttam még a szemem sarkából, ahogy ő is elmosolyodik.
A mosolya gúnyos és fennhéjázó volt, mint aki biztos volt a győzelemben. Én pedig már nagyon vártam, hogy letörhessem azt a fene nagy vigyort a rusnya képéről. Szerettem móresre tanítani. Félrehajtottam a fejemet és úgy kémleltem a reakcióját.
-    Na mire vársz, Rith? – kérdeztem és jól tudtam, hogy a valódi nevétől teljesen elveszti a kontrollt maga felett.
Szerencsére nem is kellett benne csalódnom. A következő pillanatban vérszomjas mosollyal az arcán, olyan szélsebesen indult meg felém, hogy felkészülni sem volt időm. Éreztem, ahogy az ökle a gyomromba landol, de csak nevetést csikart ki belőlem, bármilyen kínok is járták át a bensőmet. A lelkem röhögött és élvezte, hogy harcolhatok. Olyan rég volt már!
-    Te meg mi a faszt vihogsz? – vicsorgott és még egy ütést mért a testemre. Köhögnöm kellett, ahogy a levegő beszorult a tüdőmbe, de aztán újból csak vigyorogtam. Őrülten, félelmetesen, önmagam teljes elfelejtésébe.
-    Gyenge vagy.
-    Balfasz vagy – mondta és ökle egyenesen az arcomba csattant. Éreztem, ahogy az arcom hátracsuklik az erős ütéstől, de egyáltalán nem érdekelt. Nem is védekeztem, azt hiszem, hogy nem is akartam, hiába üvöltötte minden porcikám, hogy tépjem szét. Nem tettem. Vártam.
Éreztem, ahogy a szám felrepedt és vas íze töltötte meg. Erre még jobban őrjöngött a belsőmben lévő sötét énem.
Letöröltem a véremet és még mindig hatalmas vigyorral, vérző fogakkal néztem rá. Teljesen őrült voltam. Ebben a pillanatban én voltam a legveszélyesebb fenevad és én élveztem ezt az erőt. Ezt a hatalmat. Nem akartam soha többé elveszteni. Nem értettem, hogy hogy voltam képes ilyen sokáig elnyomni magamban. Most, hogy szabadon engedtem, mintha újra tudnék levegőt venni. A mellkasom könnyű volt, nem nyomta semmilyen nehéz érzés és a fejem nem kavargott a hülye gondolatoktól. Szabadnak éreztem magamat, mégha ez hamis érzés is volt.
Igazából nem éreztem semmit és nem érdekelt az ég világon semmi. Egy kegyetlen gyilkosnak éreztem magam, aki csak a megfelelő pillanatra várt.
-    Harcolj! – jött a parancs, de nem törődtem vele.
A belsőm minden porcikája azt kívánta, hogy nyomorítsam meg, hogy mutassam meg neki, hogy mennyire gyenge, hogy még mindig én vagyok a hatalmasabb. Hogy én vagyok az Ura!
Utáltam, ha parancsolgatnak nekem és már nagyon rég nem tette ezt senki és amúgy is az a valaki volt az utolsó olyan személy, aki valaha is megpróbálta és én úgy törtem meg, ahogy azt az alvilágban szokás. Kegyetlen és vérszomjas módon.
-    Ne parancsolgass! – sziszegtem vérző fogaim közt. A hangom nyugodt volt, mégis érezni lehetett belőle, hogy pengeélen táncolok.
-    Mert mi lesz, Arear? – gúnyolódott rajtam. Tudta, hogy ez ki fog zökkenteni a nyugalmamból. Én is hasonlóan utáltam, ha az igazi, alvilági nevemet használták.
Gyorsan mozogtam, egy pillanat alatt fordítottam a helyzeten. Úgy szorítottam rá a nyakára és emeltem a magasba, mintha csak egy darab fa lenne. Meg sem kottyant.
A belsőm szinte vibrált.
-    Én a helyedbe nem tenném még egyszer! – mondtam újból és még erősebben szorítottam a nyakát.
Egy átlag embernek már rég eltörtem volna, mert gyengék és törékenyek voltak, de mi. Ó, mi nem!
Sky próbált szabadulni, de csak azt érte el, hogy még erősebben szorítsam. Éreztem, ahogy a belsőm felvihog az élvezettől és arra ösztökél, hogy tegyem meg. Pusztítsd el! – bíztatott továbbra is.
Már épp azon voltam, hogy engedjek a sóvárgásnak és pusztítsak, tomboljak és engedjem szabadon a haragomat, amikor egy kéz érintette meg a vállamat. Nem voltam felkészülve arra, ami ez után következett.
Az érintése hatására azonnal megváltozott a hangulatom. Éreztem, ahogy az erőm visszább húzódott és már nem akartam olyan gyilkos módon kinyírni az egyetlen, normális haveromat, mint két perccel ezelőtt.
Mélyet sóhajtottam, mert felismertem, hogy kihez tartozhat ez az erő. Nem sok olyan lény létezik a Földön, aki ilyen hatalommal rendelkezik. A gondolat, hogy ő itt van, feszültséggel töltötte meg a belsőmet, mert ha ő itt van, akkor ő is tudja. Ő is találkozott vele és, ha ez így van, akkor kurva nagy bajban voltam.
Szinte úgy dobtam le Sky testét a földre, mintha nem számítana. Még hallottam a morgását mielőtt szembekerültem volna a rég nem látott arccal a múltból.
Hatalmas lendülettel fordultam az ismerős tekintet felé, aki mosollyal az arcán nézett rám vissza. Utáltam, hogy még mindig ugyanolyan jól nézett ki, mint több évszázaddal ezelőtt. Éreztem, ahogy a féltékenység maró érzése újra a testembe férkőzött. Mindig is ő volt a jobb kettőnk közül és ezt még évezredekkel később sem voltam képes kezelni.
Úgy nézett rám, mint akit egyáltalán nem érdekelt, hogy épp az előbb akartam valakit darabokra tépni. Nyugodt volt, talán túlságosan is.
Úgy állt ott, mintha Isten teremtette volna és bár nem voltunk tőle messze, akkor is gyűlöltem érte és azért is, amilyen érzéseket kiváltott belőlem.
Most már semmi mást nem akartam csak eltűnni innen. Minden gyilkos hangulatom egyszerűen csak eltűnt és bágyadt fáradtságot éreztem magamban.
Kinyújtottam a kezem Sky felé, de ő csak dühösen elütötte és köhécselve felállt, hogy ő is az idegennel szemben álljon.
-    Hello, Damian! Rég találkoztunk – szólalt meg és éreztem, hogy ugyanott vagyunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
-    Aran! – biccentettem az említett személy felé. – Mi járatban? – tértem egyből a lényegre, mert úgy éreztem, hogy ebből a szituációból minél később szabadulunk, annál kisebb az esélye, hogy sértetlenül hagyjuk el a helyszínt.
-    A lényegre, mint mindig! – mondta gúnyosan és alaposan végigmért engem és Skyt is.
-    Minek húzzuk az időt?! Tudod, az drága mulatság errefele...
-    Hogyne – legyintett. – Egyébként meg tudod, hogy miért jöttem.
-    Fogalmam sincs – játszottam a hülyét, mint akinek fingja sincs arról, hogy mit akarhat. Pedig rohadt jól tudtam, hogy miért jött és nem tetszett.
-    Találkoztál a lánnyal – mondta olyan semleges hangon, mintha csak arról beszélnénk, hogy holnap esni fog. Semmi érzelem, semmi düh, semmi bánat, semmi, csak a közönyösség. A legrosszabb fegyver, amit velem szemben alkalmazhatott.
-    Sok lánnyal találkoztam már az életem során – nevettem kacsintva és pacsira nyújtottam a kezem. Sky szerencsére jó haver módjára összeütötte velem a tenyerét, így nem éreztem olyan kellemetlennek a szituációt.
-    Terelsz – mondta és ő is elmosolyodott. Mély levegőt kellett vennem, mert tudtam, hogy habár mosolyog belül szinte tombol. Éreztem a belőle áradó veszélyes energiákat, amik enyhe meghátrálásra késztettek.
-    Mit akarsz, Aran? – érdeklődtem újból.
-    Beszélgetni, Arear! – mondta ő is az ősi nevemet használva.
Éreztem, ahogy kimondja az egész testem megremeg. Utáltam, hogy ilyen hatással voltak rám a szavai. Gyűlöltem, hogy egyáltalán még mindig hatással voltak rám. Sky is érezte, hogy valami olyan történik, ami évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza. Éreztem a belőle áradó kétségeket és kérdéseket.
Skyyal sokkal később találkoztam, mint hogy én és ő megismerkedtünk volna. Ő már csak azt ismeri, akivé váltam, de Aran azt is ismeri, aki lehettem volna és ez feszültséggel töltötte meg a bőrömet.
-    És mi van, ha én nem szeretnék? – kérdeztem színpadiasan, de jól tudtam, hogy ebbe egyáltalán semmi beleszólásom sincs. Ha ő beszélgetni akart, akkor beszélgetni fogunk és én nekem engedelmesen végig kellett hallgatnom. Mint mindig...
-    Te is jól tudod, Damian, hogy nem sok választásotok van – mondta és elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, hogy milyen érzések játszódnak le bennem. Felsóhajtottam. Gyűlöltem ezt a napot. Gyűlöltem az egész kibaszott próféciát és Emmát is gyűlöltem.
-    Akkor halljam, hogy mi mondanivalód van, aztán takarodj a klubbomból.
-    De harapós ma valaki – állapította meg és még hallottam, ahogy Sky is egyetértően felkuncog. Áruló!
-    Csak nincs kedvem veled beszélgetni.
-    Ugyan, Damian! – kérte ki magának és még mindig az a mindentudó mosoly ült az arcán, amit annyira gyűlöltem.
-    Essünk már túl rajta – morogtam és vártam, hogy végre elkezdje, amiért évszázadok óta most először a Földre látogatott.
-    Türelmetlen vagy – sóhajtotta és megcsóválta a fejét. – Régen nem ilyen voltál, Arear! Mi történt veled? – kérdezte és legszívesebben rávágtam volna, hogy ő történt velem, de nem voltam hajlandó megadni neki ezt az elégtételt. Ő is pontosan jól tudta, hogy mi történt.
-    Nem a múltról jöttél csevegni, ha jól gondolom. Szóval ki vele? Mit akarsz? – kérdeztem még ingerültebben, mint korábban.
-    Már mondtam neked. Beszélgetni szeretnék veled. Négyszemközt, ha lehet – válaszolta, miközben egyenesen Skyra nézett. Éreztem, ahogy a legjobb haverom teljesen megfeszül mellettem és nem füllőtt a foga ahhoz, hogy magamra hagyjon. Értékeltem a bajtársiasságát, de azt gondoltam, hogy ennek most nincs itt az ideje. Amúgy is jobb, hogy ha ezt a beszélgetést csak mi ketten halljuk és nem lesznek fültanúk.
-    Menj a klubba! – utasítottam, de láttam még, ahogy a tekintete veszedelmesen villan, ezért még hozzátettem: - Kérlek!
Egy ideig még méregette az előtte álló idegent és próbált belőlem is olvasni, de teljesen elrejtőztem. Az arcom nyugalmat árasztott annak ellenére, hogy a lelkemben vihar tombolt.
Pár perc után mégis hallgatott rám és elindult az éjszakai szórakozóhely irányába. Még egyszer utoljára hátranézett, hogy biztos minden rendben, majd az ajtón belépve, eltűnt.
-    Helyes kis öleb – mondta Aran még mindig arra nézve, amerre Sky ment. Legszívesebben kivájtam volna a szemét.
-    Tudd, hogy hol a helyed! – sziszegtem és egy picit felszínre engedtem az erőmet. – Most pedig mondd, hogy mit akarsz és húzz el végre!
-    Szörnyű vagy! – motyogta és a fejét masszírozta. – Teljesen elveszett belőled a játékosság!
-    Talán erre akkor kellett volna gondolnod, amikor kiölted belőlem!
-    Túl dramatizálod a helyzetet! – kérte ki magának, amin bármilyen abszurdnak is tűnt, de nevetnem kellett. De ez nem vidám, könnyed nevetés volt. Tele volt fájdalommal.
-    Mint mindig – mondtam és folytattam. – Mondd miért vagy itt!
-    Találkoztál a lánnyal – mondta újból ugyanazt a mondatot, amit tíz perccel korábban is.
-    És, ahogy mondtam, már nagyon sok lánnyal találkoztam itt a Földön – mosolyogtam kacéran és egyáltalán nem volt érezhető a belső vívódásom.
-    Te is tudod, hogy pontosan melyik lányra gondolok, Damian – tért vissza az eredeti nevemre, amitől sokkal komfortosabbnak éreztem magamat. Felsóhajtottam.
-    Mit érdekel téged, hogy találkoztam – e vele vagy sem? – érdeklődtem.
-    Nem emlékszik semmire – mondta és éreztem, ahogy a szívem fájón összehúzódik, mint aki teljesen tisztában van ezzel. – Elfelejtett engem. Elfelejtett téged. Elfelejtette azt is, hogy ki ő valójában.
-    Tudom.
-    És ez téged nem zavar? – érdeklődött kíváncsian és most először láttam rajta valódi érzelmet, mióta meglátogatott.
-    Nem – hazudtam neki, de tudtam jól, hogy átlátott rajtam és semmi más nem jelezte ezt legjobban, mint a gúnyos mosoly az arcán. A felhúzott szemöldök és az a gőgős arc, amit vágott. Hülye felsőbbrendű, köcsög!
-    Hazudsz.
-    Mint mindig – mondtam ki az egyszerű igazságot. – De most nem kamuztam. Tényleg nem érdekel – folytattam a hazudozást továbbra is.
-    Engem nem versz át, Damian! – mondta és öntelt mosolya méreggel töltötte meg a belsőmet.
-    Mégis mi a szart tudsz te rólam? – morogtam és éreztem, ahogy kezdem elveszteni a fejemet. Nem volt rám jó hatással, hogy itt volt.
-    Elég sok mindent, ha jobban belegondolunk, nem igaz, Dathiorir? – mondta ki a másik nevemet, amit már évszázadok óta nem hallottam.
Éreztem, hogy ahogyan kiejti a rég elfeledett nevemet, egy emlékbe kerülök, a rég múltból egy olyan világba, ami teljesen más volt akkoriban, mint mostanság. És erről senki más nem tehetett csakis én...