Az Őrzők legendája - Az elátkozott kulcs

4. fejezet: Próba szerencse

4. fejezet
Próba szerencse

"A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem amit kiolvasunk belőle. Minden szó arra való, hogy megindítson bennünk egy folyamatot, s mi ezt hitelesítsük."
(Kosztolányi Dezső)

Damian

Július 15., szombat

Elloptam a bugyiját. Mire gondoltam basszus?
- Mit vigyorogsz, haver? – kérdezte Sky, amikor visszaért ki tudja honnan. Sosem kérdeztem igazán, hogy mivel tölti a szabadidejét, amit nem az én szolgálatomnak szentelt, de most igazán kíváncsi lettem volna, hogy vajon mivel ütötte el az idejét.
- Semmit – hazudtam szemrebbenés nélkül és nem érdekelt, hogy ő a legjobb haverom. Próbáltam egy kicsit rendezni az arcvonásaimat, hogy ne tűnjek úgy, mint aki most szívott fel egy kis kokaint.
- Aha – nyújtotta el a szót és közben úgy méregetett, mintha a kirakós egy darabját akarná megfejteni. Borzasztóan utáltam, ha ezt csinálta. Olyan volt ilyenkor a nézése, mintha éppen az egyik vesémet akarta volna és sosem lehettem benne elég biztos, hogy valóban nem lenne képes élve kitépni a helyéről. Ő volt az egyik legősibb démon és a kedve hasonlóan ingadozott, mint az időjárás. – Nem hiszek neked – jelentette ki végül hosszas várakozás után. Sóhajtottam. Soha...
- És szerinted ez engem érdekel? – kérdeztem szárazon.
- Kellene – mondta vigyorogva.
- És mégis miért? – kérdeztem egy picit megemelve a szemöldökömet.
- Mert tudom, hogy mit rejtegetsz – mondta és hatalmas vigyor terült el az arcán. Ugye nem?
- Nem rejtegetek semmit sem – hazudtam még mindig szárazon és bíztam abban, hogy csak blöffölt és igazából semmit sem tudott. Csak higgadtan.
- Damian, haver! – mondta megnyomva az utolsó szót.
- Mi van? – kérdeztem még mindig semleges hangon.
- Tudom, hogy meglátogattad – mondta még mindig vigyorogva. - És azt is, hogy nem üres kézzel távoztál.
Egy pillanatra teljesen lefagytam és még a verejték is gyöngyözni kezdett a homlokomon. Úgy éreztem magam, mint egy rossz kisfiú, akit éppen csínytevésen kaptak, pedig több száz éves démon voltam. A legerősebbek egyike és most mégis úgy viselkedtem, mint egy szaros tinédzser, aki lenyúlta a szomszéd csaj bugyiját és az anyukája rajta kapta.
- Blöffölsz – erősködtem még mindig.
Nem bírta tovább, hátravetett fejjel kacagott, amitől több száz év alatt, most először úgy éreztem, hogy elpirultam. Az arcom égett és csak abban bíztam, hogy nem olyan szembetűnő, mint Emmánál. Már csak az kéne, hogy az életem hátra lévő részében ezzel szekáljon...
- Hitegesd csak ezzel magad! – mondta és meglapogatta a vállamat.
- Nem hitegetek senkit semmivel – morogtam az orrom alatt, de újból csak nevetést kaptam válaszul. Ma igazán jó hangulatában van...
- Sikerült valamit kideríteni? – érdeklődött és még a nevetést is abbahagyta, ahogy komolyabb témákhoz kanyarodtunk.
- Mondhatjuk – válaszoltam szűkszavúan, mert igazából semmit sem tudtam meg, kivéve azt, hogy most már tudom, hogy honnan ered az a baromi finom körte illata és, hogy milyen tüzes, ha felbosszantják. Szóval nem. Kurvára nem derült ki semmi hasznos.
Sky sokat sejtően rám nézett, mint aki tudja, hogy hazudtam, de nem firtatta tovább. A bugyi a zsebemben olyan ólomsúlyúnak érződött, mintha egy súlyzót cipelnék. De az Istenért sem vallottam volna be, hogy egy picit elbuktam.
- Veszélyben vagy – folytatta.
- Ugyan – legyintettem és figyelmen kívül hagytam az aggodalmát. – Csak egy ártatlan kiscsaj – mondtam és tudtam, hogy félvállról veszem a problémát. Ő se nem volt ártatlan, se nem volt kiscsaj. Erősebb volt bármelyikünknél és félő, hogyha egyszer rájön, hogy mit követtünk el ellene, akkor a halál az egyetlen olyan lehetőség, ami kevésbé lenne fájdalmas. Ha egyszer megleli az erejét és az emlékeit, egyikünket sem fog kímélni. Elpusztítana és meg is érdemelnénk. Egytől egyig.
- Akinek mindkét szülője az egyik legerősebb ősi a Földön. Arról nem is beszélve, hogy azért született, hogy te meghalj – morogta, aztán pontosított. – Vagyis azért, hogy elpusztítson.
- Túlzol – mondtam és elcsendesítettem az agyamban lévő vészcsengőket.
- Te meg nem veszed elég komolyan – mondta egy kicsit mérgesebben.
- Sky – figyelmeztettem, ahogyan az árnyak tekergőzni kezdtek körülöttünk. – Uralkodj magadon! – morogtam.
A figyelmeztetésem nem hatotta meg. Éreztem, ahogy az ereje még mindig itt kavargott a levegőben arra várva, hogy lecsaphasson.
- Rith, elég volt!– parancsoltam mélyen a belsőmből, az ősi erőmhöz nyúlva. Sky abban a pillanatban lenyugodott, de még mindig morcosan méregetett.
- Tudod, hogy mennyire utálom, amikor az eredeti nevemen szólítasz – háborgott. – Azt meg még jobban, ha közben parancsokat is adsz!
- Én meg azt, hogy nem vagy képes uralkodni magadon – válaszoltam higgadtan és a pult mögé nyúltam, hogy kikapjak onnan egy poharat. – Most pedig dolgom van, úgyhogy majd később visszatérünk a hisztidre.
- A vesztedbe rohansz, Damian – mondta és most már teljesen nyugodt volt a hangja.
- Mintha nem azt tettem volna az elmúlt évszázadokban is... - motyogtam az orrom alatt és egyenesen a klub feletti lakásomba mentem, ahol örömmel vettem tudomásul, hogy legalább az ajtómat visszatették a helyére. Helyes!