•Lovesick•

Lélekvesztő

Zenéltél. Nagyon értékelem ém ezt benned. Talán el sem hiszed. Vajon olyan ez neked, mint általában a szemüveg szokott lenni másoknak? Nem látnak túl a tényen. Nem látnak valójában téged. Mint ahogyan más "gyönyörű a szemüveg nélkül". Az elején, bevallom, ez vonzott engem nagyon. Lenyűgözött. Neked... Neked köszönhetem, hogy olykor képes vagyok sírni is. Nem hiszem, különösebben érdekelne ez téged.
Zenéltél. Én a széken összekucorodva ültem. S akkor kijött Ő az ajtón. Talán két lépésre sem lehetett tőled. De persze egyből felé kapod a fejed. Nem tudod nem tenni.
Zenéltél. S nekem pedig megsüllyedt a lelkem. Soha nem fog köztünk már meglenni. Meglenni az, amit úgy hiányolok. Ha csak barátokként is. Szükségem van a közelségedre. Olyanra vagy képes, melyet talán fel sem fogsz. Mely bizonyosan nem is érdekel.
Hisz zenéltél. És Ő megint elment mellettünk. Valami... Lehet csak eltúlzom. Ha rólad van szó, szokásom. De valami... Valami megcsillant a szemedben. Láttam, pedig nem is rád figyeltem.
Zenéltél, s nem is rád figyeltem különösebben. Úgyis ott vagy, s látlak. Érezlek. Hülyén hangzik. Az az elveszett valami megjelent. Miattam veszett el. De te nem utálsz. Hisz úgy is visszakaptad már. Mástól. S büntetsz, szándékodon kívül.
Zenéltél. Nekem olybá tűnt, ketten vagyunk. Pedig énekeltek. Sokan. S mégis... Képzelődöm, látod. Mikre nem késztetsz. Haragudnom kellene? Nem hiszem.
Zenéltél. Én pedig elvesztem benne. Elvesztem benned. Te pedig Vele vesztél el.