Rossz vér

2. fejezet

A zöld szemű idegen pillantása még sokáig égeti a hátamat, ahogy elindulok a medence irányába. Szándékosan lassítom a lépteimet, hogy figyelhesse minden mozdulatomat. Még mindig érzem a kezének szorítását a csípőmön, és bár tudom nem kéne, élvezem a játékot.

Visszapillantok a hátam mögött, majd a még mindig engem figyelő idegenre kacsintok.

A medence melletti egyik üres napágyra ülök, és körbenézek a tömegen. A zene lüktetése összefonódik a vízcsobogással és az emberek vidám nevetésével. Páran a medencébe ugrálnak, mások a parton táncolnak vagy beszélgetnek. Mindenhol érezni a nyár pezsgését és a szabadság illúzióját.

Az egyik sarokban megpillantom Suzy-t, aki már egy újabb társaság közepén nevet és beszélget.

Ő szereti ezt az életet. Vagy csak profin elhiteti, hogy ezt akarja.

Egy pincér jön oda hozzám egy tálcával, rajta különféle italokkal. Rám mosolyog, és felém nyújt egy poharat.

-Az az úr küldi önnek- mondja, és a zöld szemű idegen felé biccent.

Elveszem a poharat, és köszönésképp felemelem a férfi felé, aki még mindig ott áll, ahol hagytam, és egy mosollyal figyeli minden mozdulatomat, miközben a számhoz emelem a koktélt. Élvezem, ahogy a hűs folyadék végigfolyik a torkomon.

Miközben tovább kortyolgatom az italomat, észreveszem, hogy a zöld szemű idegen lassan elindul felém. Nem sieti el, minden lépése magabiztos és kiszámított. Szinte hipnotizál a jelenléte, és bár tudom, hogy csak egy újabb játékos a nagyvilágban, valami mégis vonz hozzá.

Én viszont nem vagyok könnyű zsákmány. Mikor majdnem elér hozzám, felállok a napágyról, és Suzy felé veszem az irányt.

Amint mellé érek, a lány, már belém is karol és heves gesztikulálások közepette bemutat, a társaságnak. Egy név azonban megragadja a figyelmem, és ahogy nézem, ez kölcsönös.

-Nerea? Ezt nem hiszem el! - terül el egy meglepett mosoly az arcán.

-Összehordta a szemetet a szél végül - kuncogok

Mire észbe kaptam, már szorosan magához ölelt. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, és megpaskolom a vállát.

-Hogy a fenébe kerülsz ide? - kérdezi nevetve, miközben hátrébb lép, de még mindig tartja a vállamat.

Legszívesebben leráznám magamról a kezét,de türtőztetem magam.

-Az élet kiszámíthatatlan - mondom, és próbálok könnyedén válaszolni. - Te hogy vagy? Milyen az élet a Forma-1 világában? Bekerültél végül, ugye?

-Egy háromszoros világbajnok áll előtted, és a legfiatalabb debütáló - húzza ki magát vigyorogva. - Nem gondoltam, hogy valaha találkozunk.

-Én se - nevetek fel.

Oldalra sandítva kiszúrom a zöld szemű idegent, aki keresztbe font karral dől neki egy fának, miközben minket figyel.

Próbálom figyelmen kívül hagyni, és inkább Maxra koncentrálok, de a jelenléte folyamatosan érezhető. Szinte már megdug a tekintetével.

-És te? - kérdezi Max. - Mivé cseperedett az a copfos kiscsaj?

-Az élet más irányba vitt, mint eredetileg terveztem de itt vagyok -vontam vállat.

-Az a lényeg, hogy boldog vagy - mondja mosolyogva. - Mit szólnál, ha táncolnánk egyet? Úgyis lógok vele, cirka tizenöt éve.

-Miért is ne? - válaszolom nevetve, és elfogadom a kezét.

Ahogy a táncparkettre lépünk, a zene ritmusára kezdünk mozogni. Minden lépésünkkel közelebb kerülünk egymáshoz, mégse érzem rajta a nyomulást. Egyszerűen csak visszavedlett azzá, a tizenéves gyerekké, akivel anno leveleztem.

-Ismered Charles-t? - kérdezi egy idő után, majd a zöld szeműre biccent.

-Csak most találkoztunk - válaszolom. - Eddig a nevét se tudtam.

Max a fülemhez hajol, és halkabban folytatja.

-Vigyázz vele, Nerea. Nem mindenki az, akinek látszik. Jó gyerek, de ha ilyen srác legyeskedne egyszer a lányom körül, hamar a hullaházba kötne ki.

-Cuki vagy, de azt hiszem őt kell félteni tőlem - nevetek fel.

-Aha, most jött el a pillanat, hogy mesélni fogsz!

A kezemnél fogva húz ki a tömegből, egészen egy csendes sarokig, ahol leülünk a kihelyezett székekre és hátradőlve figyelni kezd.

-Tényleg érdekel, miért tűntél el egyik napról a másikra? - mér végig.

-Ez bonyolult. Tudod, a szüleim elhunytak, aztán a nagypapámhoz kerültem. Olyan szegények voltunk, mint a templom egere, kenyérre se telt, nemhogy internetre. Tudod, nagyon hiányoztál - mosolygok rá szomorkásan.

Egy pillanatra, megint annak a kislánynak éreztem magam, akinek a legjobb barátja, egy holland fiú volt, akik mindent megosztottak egymással. Anno nem voltak titkaink, furcsa szembenézni egy ilyen emberrel. Ismerte minden vágyam, de már nem tudnék megnyilni neki. Ez az élet, nem olyan, amivel eldicsekednék neki.

Max arca lágyabbá válik, és egy pillanatra elszomorodik.
-Sajnálom, Nerea. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz időket éltél át. Bárcsak tudtam volna segíteni akkoriban.

-Gyerekek voltunk még, ugyan mit tehettél volna? Megvolt a magad baja - mondom neki halkan.

Egy kis csend telepedik ránk, de az nem kényelmetlen. Inkább olyan, mintha mindketten megpróbálnánk feldolgozni azokat az éveket, amiket külön töltöttünk.

-És most? - kérdezi végül Max. - Már rendbe jött az életed?

-Mondjuk úgy, hogy igyekeztem, és a mai napig igyekszem kihozni a legtöbbet a dolgokból.

Max figyelmesen néz rám, mintha próbálna átlátni a szavaimon.

-Mindig is erős voltál, Nerea. Büszke vagyok rád, bármi is történt. Tudom, nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, de rám mindig számíthatsz. Már itt vagyok - fogta meg a kezem.

Egy hálás mosolyt erőltetek az arcomra.

-Köszönöm, Max.

Ő is mosolyogni kezd, de a szemében látom, hogy többet szeretne tudni. Mielőtt azonban tovább beszélhetnénk, Suzy odasétál hozzánk.

-Ennyire uncsik vagyunk nektek? - kérdezi nevetve. - Gyertek, Martin valami koktélt akar keverni, de állítólag az a te specialitásod.

Max feláll, és egy bocsánatkérő pillantást vet rám. - Menjünk, Nerea, úgy tűnik nélkülünk nincs buli!

Engedem, hogy Suzy felhúzzon, és egymásba karolva lépkedünk Max után.

Mint megtudtam a nevét, Charles is ott van a társaságban, és vigyorogva várja, hogy odaérjünk.