A személy, akivé melletted váltam

Prológus

 Minden okkal történik. Hiszek a karmában, minden olyan dologban, ami egyesek számára teljesen lényegtelen humbuknak tűnik. De szerintem mindennek oka van. Minden összefügg. Minden, mindennel. Mint a pillangó egyetlen szárnycsapása, amely máshol természeti katasztrófát okoz. Semmi sem történik véletlenül. Senki sem találkozik a másikkal véletlenül. Én ezt vallom. Annak, hogy mi találkoztunk, oka volt. A sors hozott minket össze. Eleinte nem értettem, miért. Jól megvoltam egymagam; egyetlen társam a kutyám volt, a fajtiszta németjuhász, Logan. Nem kellett nekem senki ahhoz, hogy jól érezzem magam. Persze néha kicsit magányos voltam, de nem bántam. Így amikor először találkozott a tekintetünk, azt gondoltam: "Nahát, ez nem lehet a véletlen műve." Eleinte nem éreztem iránta semmit. A leghalványabb jele sem volt annak, hogy beleszeressek. Hogy érdeklődjek egy másik fél iránt. Iránta. Egy véletlennek indult... Nem is... Az első oknak indult.

[...]

- Anya, kéne a segítséged.- Kezdtem a telefonbeszélgetést ezzel a mondattal, ahogy a földön ülve öleltem magamhoz a kutyám, Logan fejét, aki mit sem értett a helyzetből, csupán örült annak, hogy foglalkozok vele.

- Valami baj van, Angyalom?- Jött a kérdés a telefon túlvégéből. Anya hangja aggódó volt, ami teljes mértékben érthető, hiszen nem szoktam szombat késő délután telefonálni, pláne nem ezzel a kéréssel. De ő volt az egyetlen, akit hívni tudtam, tekintve, hogy apám a másik családjával épp nyaralt. 

- Logan. Már harmadik napja alig eszik, de annál többet hányt, és a hasa is megy. A kedve is romlott, kevésbé aktív, és egész álló nap mást sem csinál, csak fekszik. Tudod jól, hogy ez nem rá vall. El tudnál vinni az állatorvoshoz? Messze van, nem akarom terhelni.

Anya pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem a kutyám. Ő amolyan lelki társam volt. Még tizenhat voltam, amikor megkaptam, azóta pedig eltelt hat év, így az öregfiú az életem gyökeres részévé vált. Kisebb koromban nagyon paranoiás voltam, mindentől féltettem, még a széltől is. Nem aludhatott a kertben, kikönyörögtem, hogy az én szobámban legyen a helye. Ha egy kicsit is sántított, máris mutattam a szüleimnek, hátha el kell vinni az orvoshoz. Ha valamiért étvágytalan volt, teljes lelkibeteg voltam a nap hátralévő részében. De aztán megtanultam kezelni a kutyatartás ezen részeit, így már nem borulok ki minden apróság miatt. Azonban három napnyi probléma-fenntállás után már nem tudtam nyugodt maradni.

- Húsz perc és ott vagyok. Addig hívd fel az orvost, mondd el neki a tüneteket, és szólj, hogy hamarosan érkezünk.- Anya hangja, mint általában, most is nyugodt volt. A korábbi aggodalom lecsillapodott benne annyira, hogy ne kerülgesse egy szívroham. Anyám mindig is egy összeszedett és higgadt személy volt. Mindenhez nyugodtan, külső szemlélőként tekintett a dolgokra, hogy elkerülje az elfogultságot. 

- Köszönöm. Majd dudálj és kimegyünk a nagyfiúval.- Azzal megszakítottam a hívást.

Megnyugodva sóhajtottam egyet, hogy lesz, aki segít nekem. Nem bírtam volna még egy napot várni ölbe tett kézzel, amíg az én egyetlenem szenved. Ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy a nagyra nőtt németjuhászra pillantottam. Azokba a gyönyörű, nagy barna szemeibe. Logan fújtatott egyet, majd megnyalta az arcomat, ami kuncogásra késztetett. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd már készítettem is fel magamat arra a megpróbáltatásra, hogy beszéljek az asszisztenssel. 

A telefonhívások mindig is hatalmas félelmeim voltak. Egyszerűen utáltam őket, egyenesen rettegtem tőlük. Mára már viszonylag jól kezelem, de még így is kell pár perc, amíg végigfutom, mit is akarok majd mondani, arra milyen válasz érkezhet, illetve arra én mit fogok mondani. Pár mély be- és kilélegzés után tárcsáztam a számot. A telefont egy nagyon kedves, idősebb hölgy vette fel. Köszönés után elmondtam a kutyámmal kapcsolatos panaszaimat, ő pedig értesített arról, hogy sokan vannak a rendelőben jelenleg, de még biztosan bele fogunk férni a rendelési időbe.