Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕖́𝕝𝕟𝕚 𝕜𝕖𝕫𝕕𝕥𝕖𝕞...

«────── « ⋅ʚ♡ɞ⋅ » ──────»

"𝐴 𝑣𝑎𝑙𝑜́𝑠𝑎́𝑔 𝑚𝑒́𝑔 𝑎𝑘𝑘𝑜𝑟 𝑖𝑠 𝑚𝑒𝑔𝑠𝑒𝑏𝑒𝑧, ℎ𝑎 𝑝𝑎́𝑟 𝑝𝑖𝑙𝑙𝑎𝑛𝑎𝑡𝑟𝑎 𝑎́𝑙𝑜𝑚𝑛𝑎𝑘 𝑡𝑢̋𝑛𝑖𝑘."

𝐽𝑜𝑠𝑒́ 𝐸𝑑𝑢𝑎𝑟𝑑𝑜 𝐴𝑔𝑢𝑎𝑙𝑢𝑠𝑎

«────── « ⋅ʚ♡ɞ⋅ » ──────»

Csak a magassarkú cipőm kopogása törte meg a folyosó csendjét. Hosszú méregzöld szatén estélyi ruhámat kicsit el kellett emelnem a földtől. Az adrenalin végig hullámzott a testemben. Egyre közeledtem a nagy díszterem felé, ahol a közönség már várt rám. Még vetettem egy utolsó pillantást a kis lapra, amin a beszédem állt. Álmomból felkeltve is tudtam, miről fogok, és miről szeretnék szót ejteni. De most valahogy elbizonytalanodtam. A nagy ajtó előtt egy pillanatra megtorpantam. A sok érzés a szívemig hatolt. 𝐴𝑧 𝑒́𝑟𝑧𝑒́𝑠, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑖𝑡𝑡 𝑙𝑒𝑠𝑧𝑒𝑙... 𝐸́𝑠 ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑗𝑒𝑙𝑒𝑛𝑡𝑒𝑛𝑖 𝑓𝑜𝑔 𝑣𝑎𝑙𝑎𝑚𝑖𝑡, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑖𝑡𝑡 𝑣𝑎𝑔𝑦...

Mert három év telt el mióta felébredtem egy álomból, amit azóta is visszasírok esténként. Ami hajnalig nem hagy aludni. Ami túl szép volt, hogy igaz legyen.
Bár éltem, de egy kicsit úgy éreztem, a lelkem meghalt belül. És igen... Tudom, talán önző dolog volt mindig ezzel foglalkoznom, de egyszerűen képtelen voltam túllépni. Ennyi idő elteltével sem tudtam igazán boldog lenni. Ha csak halvány jelét is mutattam, már mindenki tapsolt örömében...
Emiatt nézett rám mindenki úgy, mint egy, lelki roncsra. Senki nem látta és nem is akarta megérteni, min mentem keresztül. Jobb is, hogy nem látták, mert az sötét volt és reménytelen. Mert az élet hatalmas pofont adott nekem, és arcomat azóta is csípte a fájdalom. A földre taszítottak, de lassan felálltam. A lelkem ingatag volt, de az írás a mindenemmé vált. Hogy a két fiú elolvasta-e a könyvem, arról fogalmam sem volt. Azóta nem láttam őket, mióta a stúdióban átadtam a kéziratot.

Vettem egy mély levegőt. A lábaim remegtek. Imádkoztam, hogy legalább még egy kis ideig meg tudjak állni a zöld magassarkú szandálomban. Hallottam, ahogy a menedzserem felkomferál. A pulzusom az egekbe szökött.
-És most nagy tisztelettel szeretném bejelenteni a művésznőt, aki ezt a csodás könyvet megalkotta. Aki szívét és lelkét beletette ebbe a műbe hónapokon keresztül, de azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nem hiába. Büszkén hívom ide őt. Eszti, kérlek gyere! -pillantott oldalra Balázs. Ez a srác nagyon sokat tett azért, hogy most itt lehessek. Felkarolt és a könyvem kiadásának minden fontos mozzanatánál ott volt velem. Neki köszönhettem ezt a fajta sikert és elismerést. Teljes pánikban elindultam befelé a terembe. Próbáltam csak Balázst figyelni, ahogy lassan lelépett az emelvényről és mosolyogva elindult felém. Kihúztam magam, miközben éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik. A szoknyámat elegánsan megfogva elhaladtam a menedzserem mellett, aki még suttogott pár bíztató szót a fülembe. Hálásan a szemébe néztem, aztán felléptem a mikrofonhoz. És akkor szemben találtam magam a sok emberrel... Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, ami minden volt, csak nem természetes. Legszívesebben fogtam volna a rohadt szoknyámat és hazáig meg sem állok. De akkor megláttam őket a harmadik sor környékén ülve. Azt a két srácot, akik teljesen megváltoztattak engem. Egyszerre éreztem, hogy a szívem kiszakad és hogy végre visszaáll a helyére. Ez a viszontlátás egyszerre volt kiábrándító, de reményt keltő is. Volt benne valami megfoghatatlan, amit azóta sem értek. A csalódás és a vágy keveredése. Ahogy múlt, jelen és jövő összeért egyetlen pillanatban. Az idő megállt, közben mégis rohant múlt és jelen között. Csak egy pillanat volt, ameddig őket néztem. Féltem, mert... talán ez az egész megint csak egy törékeny illúzió, ami eltűnik. Ahogy ott ülnek öltönyben, ingben és elegáns nyakkendőben...
Majdnem elnevettem magam, annyira nem illettek ebbe a puccos környezetbe. De inkább csak magamban mulattam. Peti éppen leemelt a felé tartott tálcáról egy pohár pezsgőt. Te jó ég. Nem is ő lenne, ha nem... Milán pedig egyenesen a szemembe nézett. Halvány mosolyt láttam az arcán. A gyomrom összeszorult. Olyan hatást gyakorolt rám, hogy azt hittem, ott helyben összeesek. A múlt túl élénken élt bennem. Az álmom minden egyes kis mozzanata ismét az agyamba kúszott. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, mert tudtam, hogy nem tudnék megszólalni.
-Jó estét mindenkinek! Nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyien eljöttek. -kezdtem bizonytalanul, mire bátorításul kaptam egy kis tapsot. Peti kezdeményezte és aranyosan mosolygott rám. Ez kicsit megnyugtatott és melegség töltötte el a szívem. -Annyi mindent mondhatnék erről a könyvről. Minden író arról beszél ilyenkor, hogy mennyit dolgozott azért, hogy most itt állhasson, hogy mennyire élvezte, amit csinált... Én most nem ezt a részét szeretném megragadni. -egy pillanatra oldalra néztem. Balázs helyeslően bólintott az eddigi szavaimra, ezért a tömegre visszapillantva folytattam. -Én nem élveztem minden egyes percet. Kicsit úgy éreztem, egy vagyok a szereplők közül és átélem mindazt, ami velük történik. És ez nem mindig volt könnyű. Nem könnyű egy olyan történetet elmesélni, ami ennyire megérint. -itt keserűen elmosolyodtam. Csak a barátaim tudták a tömegben, hogy pontosan mire célzok. Egy pillanatra Milora néztem, aki le sem vette a tekintetét rólam. És ettől fontosnak éreztem magam. A szemei kíváncsisággal teltek meg.
Az a pillantás olyan volt mintha először néztünk volna egymás szemébe, de koránt sem utoljára. A tekintetünkön keresztül máris adtunk egymásnak valami újat magunkból. Inkább Petire siklott át a pillantásom, mert nem bírtam tovább állni Milán tekintetét. -Nagyon sok tényező hatására állok most itt. Ha bizonyos dolgok nem történnek meg a múltamban, soha nem lett volna bátorságom leírni ezeket az emlékeket... -kezdtem aztán megfagyott bennem a vér. 𝐸𝑚𝑙𝑒́𝑘𝑒𝑘𝑒𝑡? 𝐵𝑎𝑠𝑠𝑧𝑢𝑠... 𝐴𝑛𝑛𝑦𝑖𝑠𝑧𝑜𝑟 𝑚𝑒𝑔𝑓𝑜𝑔𝑎𝑑𝑡𝑎𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑛𝑒𝑚 𝑟𝑜𝑛𝑡𝑜𝑚 𝑒𝑙 𝑎 𝑏𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑑𝑒𝑡 𝑒𝑧𝑒𝑛 𝑎 𝑝𝑜𝑛𝑡𝑜𝑛. 𝐵𝑎́𝑟𝑚𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑖𝑠 𝑒𝑚𝑙𝑒́𝑘𝑛𝑒𝑘 𝑒́𝑙𝑡𝑒𝑚 𝑚𝑒𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑡 𝑎 𝑘𝑜̈𝑛𝑦𝑣𝑏𝑒𝑛 𝑙𝑒𝑖́𝑟𝑡𝑎𝑚, 𝑒𝑧𝑒𝑘 𝑛𝑒𝑚 𝑡𝑜̈𝑟𝑡𝑒́𝑛𝑡𝑒𝑘 𝑚𝑒𝑔. A közönség irányából furcsa pillantásokat kaptam. Az agyam egy pillanat alatt leblokkolt. Az álomképek eszeveszetten pörögtek a szemem előtt, miközben képtelen voltam kijavítani magam. Nem tudtam elszakadni attól a bizonyos barna szempártól. Szinte jéggé dermedtem, és tudtam... 𝑇𝑢𝑑𝑡𝑎𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎 𝑡𝑒 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑒𝑖𝑑 𝑎𝑧𝑜𝑘, 𝑎𝑚𝑖𝑘 𝑡𝑎𝑙𝑎́𝑛 𝑣𝑒́𝑔𝑟𝑒 𝑓𝑒𝑙𝑜𝑙𝑣𝑎𝑠𝑧𝑡ℎ𝑎𝑡𝑗𝑎́𝑘 𝑎 𝑙𝑒𝑙𝑘𝑒𝑚... Néhány könny kezdett utat törni. Teljesen elvesztettem az irányítást magam felett. Éreztem, hogy nem szabadott volna kiállnom ilyen állapotban. Hiába akartam menteni a helyzetet. Inkább csak rontottam rajta. A könnyek sebesen legördültek az arcomon. Keserű mosollyal letöröltem őket. Képtelen voltam levenni a szemem Milánról, aki összeráncolt szemöldökkel fürkészett.
-Leírni ezeket a... jeleneteket... Bocsánat... -javítottam ki magam alig hallhatóan. A tömeg kicsit felmorajlott. Senki sem értette, mi történik. A szívem egyre gyorsabban dobogott, miközben éreztem, hogy alig kapok levegőt. -Köszönöm, hogy meghallgattak, ezer bocsánat. -mondtam gyorsan a mikrofonhoz hajolva, aztán a szoknyámat magam után húzva, határozott léptekkel a teremből az udvarra nyíló üvegajtó felé indultam. Vagy legalábbis kívülről talán határozottnak tűnhettem. Egyébként remegett a lábam, és a mellkasom majd kiszakadt, annyira gyorsan vettem a levegőt. Miután kiléptem az ajtón, egyszerűen csak megindultam az egyik irányba. Már a holdfény világította be a hatalmas udvart, ami inkább parknak volt nevezhető. Gyönyörűen formára nyírt bokrok, szökőkutak, fák, és szerte ágazó fehér, kavicsos utak. Mintha egy filmbe csöppent volna az ember. Csak én ezt most annyira nem tudtam élvezni. A könnyek csípni kezdték az arcom, miközben a szoknyámat fogva rohantam. Magam sem tudtam hová. Talán a múltam elől menekültem. Akkoriban megállás nélkül ezt tettem, mert nem akartam kibékülni vele. Végül megálltam egy félreeső pad mellett és lerogytam rá. Az arcomat azonnal a kezeimbe temettem. A zokogás végre kitörhetett belőlem. A külvilágot teljesen kizárva kezdtem ostorozni magam, hogy most sem sikerült igazán elmondanom, amit akartam. A srácok pillantása bennem ragadt. Értetlenül figyelték, ahogy kiviharzom. Mindenki más is. Nem volt sok időm egyedül. Csak pár percem maradt, hogy megpróbáljam összeszedni magam, mert tudtam, hogy valaki úgyis utánam fog jönni. Próbáltam szabályozni a légzésem, de az egyre durvuló pánikrohamomat sajnos már nem voltam képes visszafordítani. A szédülés egyre inkább rám tört, miközben kétségbeesetten próbáltam levegőhöz jutni. A jeges szél csapkodta körülöttem a fák ágait. December volt, és pedig egy ujjatlan estélyi ruhában ücsörögtem a padon. Jelenleg ez volt a legkevesebb bajom. A könnyek patakokban maszatolták el az alkalomhoz illő gyönyörű sminkem. A mellkasom rendszertelenül hullámzott, miközben a pad karfáját szorítva, próbáltam nyugtatni magam. Lépteket hallottam az épület felől. Valaki felém sétált. Lassan felemeltem a tekintetem a földről és messziről viszonylag gyorsan közeledő alak felé kaptam a tekintetem. A holdfényben lassan láthatóvá vált az arca, ahogy felém sietett. A szívem az eddiginél is gyorsabban kezdett el verni. Peti volt. Inkább újra a földet néztem. Hallottam, ahogy odaér mellém.
-Hé, Szépség! Lélegezz velem, oké? -kérte halkan, azonnal felismerve a pánikrohamomat. Ahogy meghallottam a hangját, szinte felforrt az egész testem. Tudom, hogy nála természetes ez a megszólítás, nekem mégis nagyon jól esett. Jól esett, ahogy figyel rám. Óvatosan rá szegeztem a tekintetem. A sírástól szétkenődött sminkemmel nem mutathattam valami jól, ő mégis úgy nézett engem, mintha kincset talált volna. Nem bírtam megszólalni. Kapkodtam a levegőt és csak zokogva megráztam a fejem. Látta, hogy nem igazán javul a helyzet, ezért gyorsan lehuppant mellém a padra.
-Gyere, ezt vedd fel! Még a végén itt megfagysz nekem! -mondta kedvesen és miután levette a zakóját, a hátamra terítette. Az illata azonnal megcsapta az orrom, ami teljesen új volt a számomra. Éreztem, hogy könnyen megszállottá tudna tenni. A szívem hevesen kalapált, de éreztem ahogy egyre könnyebben jutok levegőhöz. A jelenléte hihetetlenül jó hatással volt rám. Meleg és átható barna tekintetéből nyugalom sugárzott, amit próbált átragasztani rám is. Lassan bólogatott, amikor látta, hogy javul a helyzet. És akkor rendesen is megfigyeltem így közelről. Bármennyi képet is alkottam álmomban az arcáról, visszatekintve egyik sem közelítette meg a valóságot. Ahogy a holdfény megcsillant sötét szemeiben.Ahogy fakón fénylettek a tökéletesen ívelt, csókolnivaló ajkai. Ahogy enyhén ráncolta a homlokát aggodalmában. Ahogy a kusza haja apró árnyékot vetett sármos arcára. Mert sármos volt. Annyira, hogy a lélegzetem is elállt tőle. De ez már nem volt rossz érzés. Inkább az egész testem belebizsergett.
Egész végig azt hittem, hogy engem csakis Milán érdekelhet. De most, hogy újra itt voltam a valóságban, már cseppet sem voltam benne biztos. Ahogy ott ültünk ketten a holdfényben, sokmindenről megváltozott a véleményem... És azt hiszem, én is gyökeresen megváltoztam... Vagy... Legalábbis újra elkezdtem nyitni. Újra elkezdtem beengedni valakit az életembe... Nem mondom, hogy egyszerű volt... Hiszen az egész könyvem erről fog szólni... De érdemes elolvasni az utolsó sorig.... Biztos vagyok benne, hogy egy új Esztit, új szerelmeket és új fajta lángolást ismertek meg...

«────── « ⋅ʚ♡ɞ⋅ » ──────»

Sziasztok!
Úristen ezer éve. 😍😍😍
Már alig vártam, hogy újra írhassak nektek. Olyan jó újra itt. 😍😍😍
Remélem tetszett az első rész. Nagyon más stílusú ez a könyv, mint az első, de én már most imádom.
Írjatok, hogy tetszett-e.
Puszi drágák.
Hamarosan folytatjuk. 😍😘