Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕒 𝕥𝕚𝕖́𝕕 𝕝𝕖𝕥𝕥𝕖𝕞...

A fizikai fájdalom amit éreztem, sokkal kevésbé volt súlyos, mint a lelki sebek, amiket Milántól kaptam. Annyira forgott körülöttem a világ, hogy képtelen voltam megmozdulni. A testem tele volt üvegszilánkokkal, ahogyan a szívem is.
Azt mondják, hogy szerelem és gyűlölet sokban hasonlít egymásra. Ebben egészen idáig én sem hittem. De most megértettem. A szerelem nagyon könnyen átfordulhat gyűlöletbe. Mert igen... Kipukkadt a színes buborék. És nem maradt más a helyén csak a szürke valóság. Milán valódi énje nem az volt, akibe beleszerettem.
Éreztem, ahogy a pohár szilánkjai belefúródtak a combombomba és a kezeimbe is több helyen. Megpróbáltam felállni a földről, de ahogy kezemre támaszkodtam volna, éles fájdalom nyilallt belé. Tudtam, hogy fiúk úgyis meglátnak, de már nem tehettem semmit. A kezemet az arcomhoz emeltem. A vér lecsurgott a könyökömig.
Nem akartam látni Milán arcát, ahogy megint csak lenéz és elítél. A két fiú kilépett a folyosóra. Minta minden lassított felvételben történt volna.
-A kurva életbe! -szólalt meg hirtelen Milán. Minden egyes szava fájt. Fájt, hogy nem az az ember, akiről az illúziómat kergettem. Annyira sírtam, mint szerintem még soha életemben. A testem égett a fájdalomtól, miközben éreztem, hogy lassan az egész ruhámat eláztatja a vér. Képtelen voltam felnézni rájuk. Képtelen voltam megszólalni.
-Baszki, Eszti! Mi történt? -guggolt le velem szemben Peti, és rémülten vett szemügyre.
-Semmi. Jól vagyok. Nem kell segítség. -suttogtam a padlót bámulva és megpróbáltam felállni. Milánra egyszer sem néztem rá, pedig éreztem, ahogy végig gondterhelten méreget.
-Nem. Nem vagy jól. -suttogta halkan és gyorsan közelebb jött ő is hozzám. Nem tudtam inkább miért nem sétál el és hagy itt, ha úgyis ennyire utál. -Ezzel kórházba, de kurva gyorsan. -nézett Maricsra idegesen,mire ő bólintott.
-Tudod mit? Tényleg kurvára nem vagyok jól. És ezt csakis neked köszönhetem. -eddigre már sikerült felállnom. Magam sem tudtam miért csinálom, de valahogy ki kellett adnom a haragomat. Láttam, hogy mindketten döbbenten próbálják felfogni, mit művelek. Közelebb léptem Milánhoz és könnyes, de gyűlölettel teli tekintettel hatalmasat csaptam a mellkasára. A kezem sajgott. A lábaim is. Mint még soha, és nagyon szédültem, de belül jobban fájt. Milán összezavarodott arccal fürkészett. Annyira sokkolta, amit tettem, hogy meg sem tudott szólalni.
-Eszti! Nem tudom miről beszélsz. -rázta meg a fejét sokkos állapotban. -De most velem jössz. -és itt élőjel nélkül felkapott és sprintelni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy képes ilyen sebességgel futni, amikor én is ott voltam a karjaiban. Minden porcikám belesajdult. Egyre jobban eluralkodott a testemben a szúró érzés. A fejem a mellkasának hanyatlott, bár nem akartam, mert annyira gyűlöltem, mint még soha senkit. Vagy csak nagyon szerettem volna.
-Engedj el... -suttogtam halkan, de a szemem már lecsukódott. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
-Eszti, kérlek, még egy kicsit bírd ki! -simította meg a hajam Peti miközben mellettünk rohant. Résnyire nyitottam a szemeimet egy pillanatra. A könnyeim folyamatosan áztatták Milán ingjét. A világ forgott körülöttem, miközben ő gyorsan beültetett a kocsija hátsó ülésére. Nem volt erőm tiltakozni. Nem volt erőm ülni sem. Csak szép lassan eldőltem oldalra.
-Tesó, ez így nem működik! Gyere hátra Esztihez én meg vezetek! -mondta idegesen. 𝑀𝑖𝑛𝑡ℎ𝑎 𝑎𝑔𝑔𝑜́𝑑𝑜𝑡𝑡 𝑣𝑜𝑙𝑛𝑎. 𝐷𝑒 ℎ𝑖𝑠𝑧 𝑔𝑦𝑢̋𝑙𝑜̈𝑙. 𝑁𝑒𝑚 𝑎́𝑙𝑡𝑎𝑡ℎ𝑎𝑡𝑜𝑚 𝑚𝑎𝑔𝑎𝑚. Már alig érzékeltem valamit a külvilágból. Annyit éreztem, hogy Peti becsusszan mellém a hátsó ülésre, és az ölébe húzza a fejemet. Óvatos simogatás a hajamon és már csak szavak foszlányait hallottam teljesen összemosódva. A kocsi hatalmas sebességgel belengett, amint elindult, aztán minden hang- és fényforrás megszűnt körülöttem.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

-Adjon már valami rendes választ, mert szétbasz az ideg! Mi van vele? -hallottam több idő után újra valamit. Milán kiabált. De valahol messzebb. Vagy csak távolinak tűnt a hangja. 𝑉𝑎́𝑟𝑗𝑢𝑛𝑘. 𝑈́𝑟𝑖𝑠𝑡𝑒𝑛. 𝐻𝑎́𝑡 𝑒𝑧 𝑏𝑎𝑟𝑜𝑚𝑖𝑟𝑎 𝑛𝑒𝑚 𝑠𝑡𝑖𝑚𝑚𝑒𝑙! 𝑁𝑒𝑘𝑖 𝑚𝑒́𝑔 𝑎𝑧 𝑎𝑔𝑔𝑜́𝑑𝑎́𝑠 𝑙𝑒𝑔ℎ𝑎𝑙𝑣𝑎́𝑛𝑦𝑎𝑏𝑏 𝑗𝑒𝑙𝑒́𝑡 𝑠𝑒𝑚 𝑘𝑒́𝑛𝑒 𝑚𝑢𝑡𝑎𝑡𝑛𝑖𝑎. 𝐻𝑖𝑠𝑧𝑒𝑛 ℎ𝑎𝑙𝑙𝑜𝑡𝑡𝑎𝑚, 𝑚𝑖𝑡 𝑔𝑜𝑛𝑑𝑜𝑙 𝑟𝑜́𝑙𝑎𝑚 𝑣𝑎𝑙𝑜́𝑗𝑎́𝑏𝑎𝑛. 𝑀𝑒𝑔𝑖𝑛𝑡 𝑘𝑜̈𝑛𝑛𝑦𝑒𝑘 𝑔𝑦𝑢̋𝑙𝑡𝑒𝑘 𝑎 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑒𝑚𝑏𝑒. 𝐴𝑧 𝑒́𝑙𝑒𝑡𝑒𝑚𝑛𝑒́𝑙 𝑖𝑠 𝑗𝑜𝑏𝑏𝑎𝑛 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑡𝑒𝑚 𝑒𝑧𝑡 𝑎 𝑓𝑖𝑢́𝑡. 𝑆𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑒𝑚. 𝐷𝑒 𝑏𝑎́𝑟𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑖𝑛𝑘𝑎́𝑏𝑏 𝑚𝑎́𝑟 𝑚𝑢́𝑙𝑡 𝑖𝑑𝑜̋𝑏𝑒𝑛 𝑏𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑙ℎ𝑒𝑡𝑛𝑒́𝑘 𝑒𝑟𝑟𝑜̋𝑙!
Nem volt erőm kinyitni a szemem. Borzasztó gyengének éreztem magam. A fájdalom már elviselhetőbb volt, mint amikor elestem, de a szúró érzés a végtagjaimban még mindig nagyon kellemetlen volt. Mindenem sajgott.
-Tesó! Inkább ülj le és pihenj egy kicsit! Majd beszélek én az orvossal... -szűrődött be hirtelen Peti hangja is. Ő viszonylag higgadtan beszélt. Az ajtó nyilására viszont már kipattant a szemem. Egy viszonylag idősödő férfi orvos lépett be rajta. Mögötte az ajtóban pedig ott állt a két srác. És ekkor olyan deja vu jött rám, hogy alig kaptam levegőt. Mert amikor felébredtem 3 éve, ott kellett volna lenniük. De nem voltak, mert nem volt igaz. Most viszont itt álltak. Olyan érzés volt, mintha a valóság most kicsit gyógyítani akart volna. Beforrasztotta az első kis heget a darabokra hullott szívemből. És először észre sem vették, hogy felébredtem, csak a gondolataikba temetkeztek. A látvány annyira őszinte volt. Elképedtem. Mert mindenre számítottam, csak erre nem. Ahogy ott álltak, az arckifejezésük egyszerűen magáért beszélt. Peti arcán váltakozott az idegesség és az aggodalom. A homlokát enyhén ráncolva, a padlót bámulta. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Mintha egy hete nem aludt volna. 𝑀𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖 𝑖𝑑𝑒𝑗𝑒 𝑙𝑒ℎ𝑒𝑡𝑒𝑘 𝑖𝑡𝑡? Aztán Milánra siklott a tekintetem. És szinte sokkolt, amikor rádöbbentem, hogy amit kint mondott, talán őszinte volt. Az ő szeme alatt még durvább karikák húzódtak, és a szeme vörös volt, mintha sírt volna. Folyamatosan az ajkát harapdálta idegességében és dobolt a lábával a padlón. Olyan bűntudatot még soha senki szemében nem láttam. 𝐷𝑒... 𝑁𝑒𝑚.. 𝐸𝑧 𝑛𝑒𝑚 𝑙𝑒ℎ𝑒𝑡... 𝐸́𝑛 𝑚𝑒́𝑔 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑖𝑔 𝑘𝑒𝑔𝑦𝑒𝑡𝑙𝑒𝑛𝑢̈𝑙 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑒𝑚 𝑜̋𝑡, 𝑑𝑒 𝑒𝑧 𝑛𝑒𝑚 𝑠𝑧𝑎́𝑚𝑖́𝑡. 𝐵𝑖𝑧𝑡𝑜𝑠, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑛𝑒𝑚 𝑒𝑧 𝑎𝑔𝑔𝑎𝑠𝑧𝑡𝑗𝑎. 𝐿𝑒ℎ𝑒𝑡, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑣𝑎𝑙𝑎𝑚𝑖 𝑚𝑎́𝑠.
Az orvos az ágyam mellé sétált, majd meglepetten jelzett a srácoknak.
-Azt hiszem nincs ok aggodalomra. A barátnője felébredt. Jöjjön! -nézett Milánra. 𝐴 𝑏𝑎𝑟𝑎́𝑡𝑛𝑜̋𝑗𝑒? 𝐴 𝐵𝐴𝑅𝐴́𝑇𝑁𝑂̋𝐽𝐸??? 𝐴𝑧 𝑜𝑟𝑣𝑜𝑠 𝑎𝑧𝑡 ℎ𝑖𝑠𝑧𝑖, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑀𝑖𝑙𝑎́𝑛 𝑏𝑎𝑟𝑎́𝑡𝑛𝑜̋𝑗𝑒 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑜𝑘? 𝐸𝑧 𝑎 𝑙𝑒𝑔𝑒́𝑠𝑠𝑧𝑒𝑟𝑢̋𝑡𝑙𝑒𝑛𝑒𝑏𝑏 𝑑𝑜𝑙𝑜𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑡 𝑣𝑎𝑙𝑎ℎ𝑎 ℎ𝑎𝑙𝑙𝑜𝑡𝑡𝑎𝑚. 𝐸𝑧 𝑎𝑧 𝑒𝑚𝑏𝑒𝑟 𝑘𝑜𝑛𝑘𝑟𝑒́𝑡𝑎𝑛 𝑢𝑡𝑎́𝑙! 𝐴𝑧 𝑜𝑟𝑣𝑜𝑠 𝑚𝑒𝑔 𝑎𝑧𝑡 ℎ𝑖𝑠𝑧𝑖, 𝑒𝑔𝑦𝑢̈𝑡𝑡 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑢𝑛𝑘??? Értetlenül és egyben rémülten meredtem felváltva Petire, Milánra és az orvosra.
-De én... Én nem vagyok a... -próbáltam megszólalni először, miután felébredtem, de Peti gyorsan odasietett hozzám és letérdelt az ágyam mellé.
-Ssshhh... Sssh... Ne beszélj, Kicsi! Pihenned kell! -tette a kezét óvatosan az enyémre. Az arcán mostmár megkönnyebbülést lehetett látni, én pedig csak értetlenül néztem rá. 𝑁𝑒𝑚 𝑡𝑢𝑑𝑜𝑚, 𝑚𝑖𝑜́𝑡𝑎 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑢𝑛𝑘 𝑖𝑙𝑦𝑒𝑛 𝑗𝑜́ 𝑣𝑖𝑠𝑧𝑜𝑛𝑦𝑏𝑎𝑛... 𝐹𝑒́𝑙 𝑜́𝑟𝑎́𝑡 𝑏𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑙𝑔𝑒𝑡𝑡𝑢̈𝑛𝑘 𝑎 𝑘𝑒𝑟𝑡𝑏𝑒𝑛... 𝑁𝑎 𝑒́𝑠? 𝐸𝑛𝑛𝑦𝑖 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑒𝑛𝑟𝑜̋𝑙 𝑙𝑒𝑚𝑎𝑟𝑎𝑑𝑡𝑎𝑚? 𝐴𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑏𝑒ℎ𝑜𝑧𝑡𝑎𝑘 𝑒𝑙 𝑖𝑠 𝑚𝑒ℎ𝑒𝑡𝑡𝑒𝑘 𝑣𝑜𝑙𝑛𝑎 𝑎𝑧𝑜𝑛𝑛𝑎𝑙... 𝑀𝑖𝑙𝑎́𝑛 𝑔𝑜𝑛𝑑𝑜𝑙𝑜𝑚 𝑎𝑘𝑘𝑜𝑟 𝑙𝑒𝑡𝑡 𝑣𝑜𝑙𝑛𝑎 𝑒𝑙𝑒́𝑔𝑒𝑑𝑒𝑡𝑡... 𝐸ℎℎ𝑒𝑧 𝑘𝑒́𝑝𝑒𝑠𝑡 𝑎 𝑏𝑎𝑟𝑎́𝑡𝑜𝑚 𝑙𝑒𝑡𝑡. 𝑀𝑖 𝑎 𝑗𝑜́ 𝑏𝑢̈𝑑𝑜̈𝑠 𝑓𝑟𝑎𝑛𝑐 𝑡𝑜̈𝑟𝑡𝑒́𝑛𝑡? 𝐴𝑝𝑟𝑜𝑝𝑜́ 𝑀𝑖𝑙𝑎́𝑛. Odatévedt rá a tekintetem, és ahogy a szemei találkoztak az enyémmel, a szívem kicsit elveszetette a ritmusérzékét... Vagy, mintha hirtelen felkészületlenül víz alá merültem volna...
Még mindig az ajtóban állt, mintha ledermedt volna. Nem alakította túl jól a barát szerepét. Bár a tekintete egész szerelmesnek tűnt. Engem figyelt, a szemében pedig konkrétan könnyek csillogtak. Ez egészen elképesztett. Jól esett, hogy ott volt, bármennyire is azt akartam, hogy ne számítson. Bármennyire is utálni akartam, képtelen voltam rá. A testem a sérüléseim ellenére, miatta még furcsább tüneteket produkált. A közelsége elvette a józan eszem. Bár ez még csak közelségnek sem volt mondható, hisz a szoba másik végében állt... Az álmom tényleg soha még csak meg sem közelítette a valóságot. Ezt a vonzalmat nem lehetett szavakkal még csak megközelíteni sem. Gyorsan elkaptam tekintetem, mielőtt még menten elájultam volna. Össze kellett szednem magam, úgyhogy inkább Petire fókuszáltam.
-Itt voltak szüleid és a tesóid is párszor. Látták, hogy jó kezekben vagy. Örültek, hogy mi vigyázunk rád. Sőt... Egyszer a menedzsered is, aki valamiért nagyon pikkel rám... De mindegy... -vonta meg a vállát. Én pedig egyre jobban összezavarodtam.
-Én ezt nem értem... -suttogtam a fejemet fogva. -Mennyi ideje vagyok itt? Mennyi mindenről nem tudok még?
-Ha kiengednek innen, mindent elmagyarázunk... -jött közelebb Milán és ezt nagyon hirtelen suttogta a fülembe. Ahogy a lehelete és a haja csiklandozta az arcom, könnyek szöktek a szemembe. Az illatta ismerős volt, de teljesen új erővel hatott rám. Tudtam, hogy mostantól napokig ezt fogom érezni az orromban. Ő volt a mindenem. De tudtam, hogy ez az egész dolog, amit most művel, megjátszott. Ez az egész "barát" szerep kamu. Vagy mi... ?
-Mióta vártok itt rám? -kérdeztem egészen halkan, miközben lesütöttem a szememet, nehogy meglássa a könnyeimet.
-3 napja... -próbált meg újra a szemembe nézni, és óvatosan megsimogatta az arcom. A bőröm bizsergett, bár minden erőmmel ez ellen voltam. Annyira vágytam az érintésére, hogy inkább reflexből ellöktem a kezét. Kicsit meglepődött. Attól, hogy ilyenkor közel jött hozzám, elfelejtettem levegőt venni. Ahogy a szemébe néztem, mindössze egy pillanatra, éreztem, hogy szinte könyörög... Könyörög azért, hogy tovább rajtam tarthassa a szemét. És ez nagyon felkavart.
-Azóta itt vagytok? De... Hogy aludtatok? Hogy...? Miért? -a hangomban és a szavaiban is érezhető volt a zavar. 3 𝑛𝑎𝑝𝑖𝑔 𝑣𝑎́𝑟𝑡𝑎𝑘 𝑟𝑎́𝑚. 𝑆𝑧𝑖𝑛𝑡𝑒 𝑒𝑙 𝑠𝑒𝑚 𝑚𝑜𝑧𝑑𝑢𝑙𝑡𝑎𝑘 𝑖𝑛𝑛𝑒𝑛. 𝐸́𝑠 𝑎𝑧 𝑎𝑟𝑐𝑢𝑘𝑎𝑡 𝑙𝑎́𝑡𝑣𝑎, 𝑎𝑙𝑢𝑑𝑛𝑖𝑢𝑘 𝑠𝑒𝑚 𝑖𝑔𝑎𝑧𝑎́𝑛 𝑠𝑖𝑘𝑒𝑟𝑢̈𝑙𝑡.
-3 napja szinte egyikünk sem aludt... Alig ettünk... Vártuk, hogy jól legyél... -vette át a szót a legjobb barátjától Peti.
-Ezt nem mondod komolyan!!! -meresztgettem a szemem elképedve. -Húzzatok haza aludni, srácok! -utasítottam őket szigorúan. -Komolyan mondom!
-Nem... Mostmár mindjárt úgyis hazajöhetsz, Kincsem. Nagyon aggódtam érted. Amíg nem mondják biztosra, hogy minden rendben, amúgy sem tudnálak itt hagyni. Megvárunk. -adott egy puszit a homlokomra Milán, mire összerezzentem és teljesen libabőrös lettem. Az ajkai puhák és melegek voltak, ahogy homlokomhoz simultak. Be kell vallanom, egész jól játszotta a barát szerepet. Teljes testemben libabőrös lettem. 𝑁𝑒𝑚 𝑒́𝑟𝑡𝑒𝑡𝑡𝑒𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑚𝑖 𝑎 𝑓𝑟𝑎𝑛𝑐𝑒́𝑟𝑡 𝑐𝑠𝑖𝑛𝑎́𝑙𝑗𝑎? 𝐿𝑒ℎ𝑒𝑡, 𝑗𝑜𝑏𝑏 𝑖𝑠 𝑣𝑜𝑙𝑡... 𝑀𝑒𝑟𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑠𝑜𝑘𝑘𝑎𝑙 𝑒𝑧 𝑢𝑡𝑎́𝑛, 𝑡𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑘𝑖𝑑𝑒𝑟𝑢̈𝑙𝑡 𝑎𝑧 𝑖𝑔𝑎𝑧𝑠𝑎́𝑔... 𝐸́𝑠 𝑏𝑎́𝑟 𝑛𝑎𝑔𝑦𝑜𝑛 𝑓𝑢𝑟𝑐𝑠𝑎 𝑣𝑜𝑙𝑡... 𝐿𝑒𝑔𝑖𝑛𝑘𝑎́𝑏𝑏 𝑓𝑎́𝑗𝑡...

Az ajtó hirtelen kicsapódott és az anyukám száguldott be rajta. A kezében rengeteg kaja volt.
-Jajj, drágáim, ti még mindig itt vagytok? Menjetek, pihenjetek, mostmár intézem Esztit! -nézett hálásan a fiúkra, mintha már régi barátok lennének és a kezükbe nyomott egy-egy doboz sütit. 𝑇𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑟𝑒𝑛𝑔𝑒𝑡𝑒𝑔 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑒𝑛𝑟𝑜̋𝑙 𝑙𝑒𝑚𝑎𝑟𝑎𝑑𝑡𝑎𝑚.
-Köszönjük Csilla...-válaszolt Peti szélesen vigyorogva. Látszott, hogy ő is meglepődik. -Jesszusom, milyen karikás a szemetek. -simogatta meg mindkettőjük fejét, mire Milo halványan elmosolyodott és lassan felállt.
-Csak nagyon aggódtunk Titiért... -vonta meg a vállát. Annyira természetesnek tűnt, hogy majdnem én is elhittem. 𝑇𝑖𝑡𝑖? 𝑆𝑧𝑜́𝑣𝑎𝑙 𝑚𝑎́𝑟 𝑢́𝑗 𝑏𝑒𝑐𝑒𝑛𝑒𝑣𝑒𝑚 𝑖𝑠 𝑣𝑎𝑛? 𝐻𝑎́𝑡... 𝐿𝑒𝑠𝑧 𝑚𝑖𝑟𝑜̋𝑙 𝑏𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑙𝑛𝑢̈𝑛𝑘...
-Te jó ég! Annyira édes, ahogy nézel rá. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre van vakakije... Ráadásul pont egy ilyen helyes fiú...-áradozott anya. 𝑆𝑧𝑜́𝑣𝑎𝑙 𝑎𝑛𝑦𝑎 𝑖𝑠 𝑒𝑧𝑡 ℎ𝑖𝑠𝑧𝑖? 𝐸𝑛𝑛𝑒́𝑙 𝑒́𝑔𝑜̋𝑏𝑏 𝑒́𝑠 𝑎𝑏𝑠𝑧𝑢𝑟𝑑𝑎𝑏𝑏 𝑛𝑒ℎ𝑒𝑧𝑒𝑛 𝑙𝑒ℎ𝑒𝑡𝑛𝑒. 𝐻𝑎 𝑡𝑢𝑑𝑛𝑎́, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑀𝑖𝑙𝑎́𝑛 𝑘𝑜𝑛𝑘𝑟𝑒́𝑡𝑎𝑛 𝑒𝑔𝑦 𝑝𝑖𝑐𝑠𝑜𝑔𝑜́𝑠 𝑘𝑖𝑠𝑙𝑎́𝑛𝑦𝑛𝑎𝑘 𝑛𝑒́𝑧, 𝑒𝑙𝑒́𝑔𝑔𝑒́ 𝑒𝑙𝑠𝑧𝑜𝑛𝑡𝑦𝑜𝑙𝑜𝑑𝑛𝑎 𝑠𝑧𝑒𝑔𝑒́𝑛𝑦. Csak megforgattam a szemem.
-Tényleg menjetek, srácok! Rátok fér egy kis pihenés. -erőltettem egy kis mosolyt az arcomra, de közben belül tomboltam, mert semmit sem értettem. A két srác szófogadóan bólintott. Peti egy kicsit megszorította a kezem, én pedig halványan elmosolyodtam. És ez most őszinte volt. Ő valahogy ezt hozta ki belőlem. Ahogy az a meleg barna szempár kedvesen figyelt, mindig nyugodtság áradt szét a testemben. De hát... Azt hiszem másrészről sem kell bemutatnom. A mosolya annyira őszinte tudott lenni, hogy rám is mindig sikerült átragasztania. Csak most kezdtem el megismerni, de mélyen belül már úgy éreztem, hogy mindent tudok róla. Amikor Peti elindult az ajtóhoz, Milán is odalépett hozzám.
-Nemsokára találkozunk... -itt egy kicsit megtorpant, de aztán mély levegőt véve folytatta. -Kicsim... Addig is pihenj sokat... -a végét már suttogta, nekem pedig megint könnyes lett a szemem. 𝐻𝑜𝑔𝑦 𝑎 𝑝𝑖𝑐𝑠𝑎́𝑏𝑎 𝑙𝑒𝑡𝑡𝑒𝑚 𝑒́𝑛 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑒́𝑟𝑧𝑒́𝑘𝑒𝑛𝑦? 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑘𝑖́𝑛𝑜𝑧 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑒𝑙𝑜̋ℎ𝑜𝑧 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑒𝑛 𝑒𝑚𝑙𝑒́𝑘𝑒𝑡? 𝑀𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑐𝑠𝑖𝑛𝑎́𝑙𝑗𝑎 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑒 𝑓𝑎́𝑗𝑜́𝑎𝑛 𝑒́𝑙𝑒𝑡ℎ𝑢̋𝑒𝑛? Olyan szívesen visszavágtam volna valamivel, vagy a fejéhez vágtam volna, hogy gyűlölöm. De nem mertem megtenni, mert nem tudtam, mi múlik a színjátékunkon. Viszont képtelen voltam mosolyogni, csak bólintottam. Óvatosan kisimított egy tincset az arcomból, és közben végig a szemembe nézett. Olyan gyengéd volt, hogy akkor ott a barátnője voltam. Még az én szívemben mélyen belül is. Erre a pár másodpercre, amíg nem jöttem rá, hogy megint becsapom magam. Ez a pillanat mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Minden lelassult körülöttem. Szerintem a pulzusom úgy felgyorsult, hogyha azt rögzítette valamilyen gép, akkor biztosan jól megdolgoztattam. Végül Milán is elengedte az arcom és Peti után indult.

✩.･*:｡≻───── ⋆♡⋆ ─────.•*:｡✩

Sziasztok!
Megérkeztem az új résszel. :) Tudom, hogy most még sokminden nem tiszta, de idővel megértitek. A kövi részt imádni fogjátok! (reményeim szerint :D)
Remélem azért ez is tetszett!
Írjátok meg a véleményeteket!
Puszi <3