Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕛𝕒́𝕥𝕤𝕫𝕒𝕟𝕚 𝕜𝕖𝕫𝕕𝕥𝕦̈𝕟𝕜...

Ezután másfél nappal anyut karonragadva léptem ki a kórházból. A sebeimet összevarrták és elvileg szépen gyógyultak. Néha még éreztem itt-ott fájdalmat, és elég gyenge voltam, de már csak pár nap nyugodt pihenésre volt szükségem. Vagyis... LETT VOLNA... Aztán a következő pár nap mégis mindenről szólt, csak pihenésről nem...

Amikor anyuval elindultunk a kocsi felé, a telefonom, amit nem rég kaptam vissza, megrezzent a zsebemben. Gyorsan elővettem és több üzenet is jött instán.

@maricspeti: Hahó, Csajszi! Remélem már sikerült osszekapnod magad... 😉 Ha kiengedtek magyarázattal tartozunk. Tala vmikor?

Ez volt az első, ami még kicsit meg is mosolyogtatott. Aztán jött a második, amitől úgy felment a bennem pumpa, hogy majdnem földhöz vágtam a telefonom.

@milo_valmar: Ne nézd a híreket és tartsd magad a színjátékhoz mindenki előtt, amíg nem találkozunk! A barátod vagyok. Ez a hivatalos. Ne cseszd el!
-M.

Semmi köszönés. Semmi jóindulat. Ez a csávó egy paraszt. Minden értelemben. A szívem hevesen vert, nem tudtam, hogy dühtől vagy a csalódottságtól jobban. Az is lehet, hogy csak alapvetően TŐLE. Dühösen zsebre vágtam a telefonom és egyikre sem válaszoltam. 𝑀𝑎𝑗𝑑 ℎ𝑎 𝑜𝑡𝑡ℎ𝑜𝑛 𝑢̈𝑙𝑜̈𝑘 𝑛𝑦𝑢𝑔𝑜𝑑𝑡 𝑘𝑜̈𝑟𝑢̈𝑙𝑚𝑒́𝑛𝑦𝑒𝑘 𝑘𝑜̈𝑧𝑜̈𝑡𝑡, 𝑢́𝑔𝑦 𝑏𝑒𝑜𝑙𝑣𝑎𝑠𝑜𝑘 𝑒𝑛𝑛𝑒𝑘 𝑓𝑎𝑠𝑧𝑓𝑒𝑗𝑛𝑒𝑘, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑚𝑒́𝑔 𝑝𝑖𝑠𝑙𝑜𝑔𝑛𝑖 𝑖𝑠 𝑒𝑙𝑓𝑒𝑙𝑒𝑗𝑡. Semmit sem értettem. Nem tudtam, miért ne nézzem a híreket. Nem tudtam, miért kell ez az egész színjáték. De válaszokat akartam. És tudtam, hogy gyorsan ki is fogom deríteni, mi folyik itt. Viszont anyu előtt nem mutathattam magam feldúltnak. Mosolyogva beültem mellé a kocsiba és legalább pár percig próbáltam szarni erre az egész zűrre, ami lett az életemből.

Anyu lefékezett a házuk előtt, ahol mostmár egy éve apuval ketten laktak. Tavaly költöztem el pár utcával arrébbra. A könyvem elég bevételt hozott, hogy végre meg tudjam venni azt a házat, amit már kislány korom óta mindig nagyon megcsodáltam, ha arra jártam. Amúgy sem szerettem volna már a szüleim nyakán lógni. És azóta is örülök a döntésemnek. Az egyedüli probléma az, hogy főleg ebben a pár depresszív hónapban nagyon nem tett jót az egyedüllét. Esténként hazaérni az üres házba elég szomorú érzés volt. A gyomrom is összeszorul, ha visszaemlékszem erre az időszakra. Nagyon hiányzott akkor mellőlem valaki. De hát... minden barátom és hozzátartozóm élte a saját életét, én pedig nem jöhettem nekik minden este azzal, hogy '𝑙𝑒́𝑔𝑦𝑠𝑧𝑖 𝑔𝑦𝑒𝑟𝑒 𝑚𝑎́𝑟 𝑎́𝑡, 𝑚𝑒𝑟𝑡 𝑠𝑧𝑜̈𝑟𝑛𝑦𝑒𝑛 𝑒𝑔𝑦𝑒𝑑𝑢̈𝑙 𝑒́𝑟𝑧𝑒𝑚 𝑚𝑎𝑔𝑎𝑚! ' Olyankor annyit gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha Milán most is mellettem lenne. Annyiszor eszembe jutott az, hogy mi már együtt laktunk. És akkor még szarabb volt az egész, mert konkrétan hiányzott, hiába nem volt igazából az életem része. Bár most már nem vágytam erre. Így hogy tudtam, mit gondol rólam. És tudtam, hogy mekkora seggfej... De akkor hiányzott.
Mindenki tudott arról, hogy borzasztóan mélyre kerültem, és sajnos egy idő után immunisak lettek rá. És így utólag megértem. Nagyon nehéz lehetett akkor mellettem lenni... Pont ezért nem igazán maradtak barátaim. Mindenkinek elege lett a negatívitásomból. A legtöbben azt mondták, '𝑒𝑙𝑒𝑔𝑒𝑡 ℎ𝑎𝑙𝑙𝑜𝑡𝑡𝑎𝑘 𝑚𝑎́𝑟 𝑒𝑟𝑟𝑜̋𝑙 𝑘𝑒́𝑡 𝑓𝑖𝑢́𝑟𝑜́𝑙'. Aztán szép lassan eltűntek... Nem mondom, hogy nem fájt, de akkor szinte fel sem fogtam. Aztán amikor már lassan csak a szüleim maradtak, rájöttem, hogy mennyire egyedül maradtam. De talán így kellett lennie... Mert akik egy nehéz időszakban faképnél hagynak, azok úgysem igazi barátok...
-Kicsim, most még nem mehetsz haza! -jelentette ki anyu, miközben leállította a motort. Felvont szemöldökkel néztem rá, mert fogalmam sem volt arról, hova akar kilyukadni. És megijedtem, hogy akkor hogyan rendeztem majd le a konfliktust drága Milánkával... És tudni akartam, mi a franc történik.
-Az orvos a lelkemre kötötte, hogy még körülbelül öt napig semmiképp ne hagyjunk egyedül. -kezdett el magyarázni.
-De hát... Semmi bajom, anyu. -próbáltam védekezni, hogy elintézhessem a dolgokat, de ő csak határozottan folytatta.
-Azt mondta, túl sok vért vesztettél, ezért még bármikor váratlanul elájulhatsz. Ha egyedül maradnál és összeesnél, ki tudja mikor jönnénk rá, és nagyon nagy baj lehetne belőle. Sokkal nagyobb is, mint el tudod képzelni. -magyarázta rá jellemző higgadtsággal. Mindig is ilyen volt.
-Értem. -bólintottam mostmár egy fokkal nyugodtabban. Az orvos tanácsait nyilvánvalóan érdemes megfogadni, ha nem akarok megint ugyanott kikötni. Szóval bele kellett törődnöm. -Várj! De ti holnap elutaztok... Nem maradhatok nálatok... Holnap hajnalban már indultok is... -próbáltam összerakni fejben a dolgokat.
-Igen... Pont ez a dilemmám... Mit csináljunk édesem? -nézett rám kicsit tanácstalanul. Szinte sosem csinált ilyet. Mindig tudta mit kell tennie. Ha fogalma sem volt róla, akkor baromi jól leplezte. Csakis miattunk, gyerekek miatt. Hogy nekünk soha ne kelljen aggódnunk. Szinte soha nem mutatta gyengének magát, de ebbe nagyon bele lehet fáradni. Pár éve - így felnőtt fejjel - már láttam rajta... -Van bárki, akihez tudnál menni? -kérdezte szomorú szemekkel, mert szinte már tudta a választ.
-Barátaim... Nincsenek... Már nincsenek... -kezdtem el nagy nehezen. Fájt így kimondani, de ez volt az igazság. -Blani Amerikában van... -folytattam a sort a nővéremmel, aki már lassan másfél éve egy másik kontinensen tengette a napjait. Két évvel idősebb nálam, tehát most decemberben, pár hét múlva tölti a 26-ot. Ő valahogy mindig is sokkal kalandvágyóbb és karakánabb csaj volt, mint én. És teljesült az álma. A Magyarországi munkahelyén állást ajánlottak neki az USA-ba, de csak egy évre. Örömmel elfogadta, viszont itt jön az igazi tündérmese része. Beleszeretett egy amerikai srácba, ezért véglegesen odaköltözött hozzá, a munkáját pedig szerencsére továbbra is igénylik. Így most boldogan éldegél kint Christiannel. Ezért nyilvánvalóan ő is ki lett lőve. Tovább törtem a fejem, de más potenciális ember nem igazán jutott eszembe. -Az összes rokonunk elfordult tőlem, mióta kiadtam a könyvemet... -folytattam sort, és itt anyu szemébe már kicsit könnyek szöktek.
-Erről nem tehetsz, Kicsim... Emiatt sose hibáztatsd magad... Amúgy sem érnek annyit... Az egyetlen épeszű a családban a nagyanyád volt. -vonta meg a vállát nevetve, mire csak mosolyogva bólintottam. Nagyon szerettem a nagyit. Anyu anyukája lassan két éve, hogy meghalt. Szóval mostmár csak mosolyogva emlékszünk vissza rá.
-Szóval... Gyakorlatilag senki sem maradt... Valami tipp? -vontam össze szemöldököm. Sajnos volt egy megérzésem, mit fog javasolni... A gyomrom már csak a gondolatra is összeszorult. Hirtelen a homlokára csapott és megkönnyebbült.
-Hát menj Milóékhoz, Édesem! A barátod biztos nagyon szívesen lát majd. -láttam a szemében azt a rajongó csillogást. Annyira rossz érzés volt, hogy nem mondhattam el neki az igazat. Nagyot nyeltem. Mit mondhattam volna? Ha tiltakozom az feltűnő és bebukjuk az egész 'álkapcsolatosdit'.
-Nem tudom, anyu... Még meg kell kérdeznem. -próbáltam húzni az időt. És ez igaz is volt.
-Persze. Tudom, drágám. Bemegyünk és majd felhívod. De én szinte biztos vagyok benne, hogy igent mond. -állt hozzá teljesen pozitívan anya. A torkom máris kiszáradt. Én nem fogom felhívni. Még a számát sem tudom. Miközben bementünk a házba, és hosszan megöleltem aput végig azon agyaltam, hogy hogyan küszöbölhetném ki ezt a végtelenül kínos szituációt.
-Mindjárt jövök. Beszélek Milóval. -mondtam halkan, mire anyu megértően bólogatott, apu pedig csak... Ő csak meredt rám értetlenül. Anyu intett nekem, hogy ezt majd ő elintézi, én pedig nevetve a régi szobámba indultam az emeletre. Amint eltűntek a szemem elől a szüleim, leharvadt a mosoly az arcomról. Idegesen kezdtem el gépelni neki, miközben leültem a régi, lecsupaszított ágyamra.

"A kis színjátékodnak hála megint kurva jó helyzetbe keveredtünk."

Idegből írtam le ezeket a szavakat és meglepődtem, mert hamar jött is a válasz.

@milo_valmar: Most mit hisztizel? Mi történt?

Mélyen beszívtam a levegőt. A lekezelő stílusától falra másztam. És hozzá kellett volna bekönyörögnöm magam. Sírhatnékom volt az egésztől. Főleg, mert még mindig élt bennem a régi Milo képe. És ő a szöges ellentéte volt ennek.

"Nem hisztizek, csak rohadtul nem értem, hogy mi folyik körülöttem. Amúgy... Ha tudnád, miről van szó, te is kiakadnál.
És kéne a telefonszámod. Most. "

Ezt fájt leírni, de nem bukhattunk le. Rá pár másodpercre küldte is a számot egy kis bunkó körítéssel. Azonnal hívtam is, hogy ne legyen időm hezitálni. Kettőt csöngött és fel is vette.
-Na mondd, édesem! Mi az az egetrengető probléma? -szólt bele köszönönés nélkül. A hangjától automatikusan végigfutott rajtam a libabőr. A hangja nem volt bunkó, inkább szórakozott. Tudtam, hogy a megszólítás is csak a szerepjátékunknak szólt.
-A szüleim hallhatják a beszélgetést, úgyhogy ha egyáltalán képes vagy ilyenre, akkor moderáld magad. -kezdtem suttogva.
-Szóval most az undorítóan nyálas kis barátod vagyok? -vágott közbe feldúltan.
-Ajj istenem... Valami olyasmi. Nem én kezdtem ezt az egészet. Hidd el! Ez lenne a földön az utolsó dolog amire vágynék. -hazudtam.
-Jól van. Mi a baj, Kicsim? -váltott át olyan hirtelen, hogy alig kaptam levegőt. Olyan kedves és lágy lett a hangja, hogy könnyek szöktek a szemembe. Mert ez viszont pont olyan volt, mint az álmomban. Ez az a Milán volt.
-Mostantól maradj szerepben! -adtam ki gyorsan az instrukciót és elindultam lefelé a lépcsőn.
-Oké. -kaptam meg a választ a túloldalról, aztán belekezdtem. Elmondtam, hogy mi a helyzet. Az orvos utasításától egészen addig, hogy hozzá kéne költöznöm. Pár pillanat meghökkent csend volt a válasz a vonal másik végén.
-Együtt lakunk Mariccsal. -ez volt az első mondat, ami megtörte a csöndet. Megdöbbentem, mert ez így még abszurdabb lesz, mint képzeltem. Anyuék mellé értem ezért széles mosolyt erőltettem az arcomra.
-Szuper, Kicsim. Akkor mehetek hozzátok? -nem adtam rendes reakciót az előbbi szavaira, mert az erősen bukás szagú lett volna. Inkább reménykedtem, hogy veszi a lapot, mert Anyuék árgus szemekkel figyeltek.
-Ha nem zavar Peti, akkor persze, Kincsem... -válaszolt megrökönyödve. Hallottam a hangján, hogy kb. ki akar nyírni, de jól leplezte. Elmosolyodtam a műsor kedvéért. Anyu csillogó szemekkel figyelt. Apu inkább szúrós szemmel méregetett. Igazából Milánt méregette volna szúrós szemmel, ha ott van. Most csak a telefont bámulta kinyírlak tekintettel, ami így elég vicces látványt nyújtott.
-Köszi, édes! Akkor holnap reggel ott leszek. -válaszoltam a lehető leglelkesebben. Pedig már a gondolattól is kikészültem.
-Erről még elbeszélgetünk... -sziszegte halkan, aztán újra visszaváltott a szerepébe.
-Várunk, Kicsim. Vigyázz magadra. Szeretlek. -suttogta a végét. Mégsem volt olyan mintha nehezére esne kimondani. Viszont ez a szó eléggé szíven ütött. Nagyot nyeltem és vissza tartottam a könnyeimet.
-Köszönöm. Vigyázok. Én is szeretlek, Zsirikém... -csúszott ki a számon. 𝐵𝑎𝑠𝑠𝑧𝑢𝑠... 𝑁𝑒𝑒𝑒... 𝑁𝑒𝑒𝑒... 𝐸𝑧 ℎ𝑢̈𝑙𝑦𝑒𝑠𝑒́𝑔 𝑣𝑜𝑙𝑡... 𝐸𝑔𝑦 𝑘𝑖𝑐𝑠𝑖𝑡 𝑒𝑙 𝑖𝑠 𝑐𝑠𝑢𝑘𝑙𝑜𝑡𝑡 𝑎 ℎ𝑎𝑛𝑔𝑜𝑚... 𝐸𝑧 𝑚𝑎́𝑟 𝑎 𝑚𝑢́𝑙𝑡𝑒́. 𝑁𝑒𝑚 𝑘𝑒𝑙𝑙𝑒𝑡𝑡 𝑣𝑜𝑙𝑛𝑎... 𝑁𝑎𝑔𝑦𝑜𝑛 𝑛𝑒𝑚.
-Jó legyél... Te kis Törpe... -hallottam, hogy a vonal másik végén most mosolyog. Valószínűleg a szerep kedvéért, de jó érzés volt ezt tapasztalni. A megszólítástól pedig valahogy mindenem bizseregni kezdett... Könnyekkel a szememben letettem a telefont, de közben megállás nélkül mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ezek most bánat- vagy örömkönnyek... Nem tudtam, hogy boldog vagyok-e vagy inkább végtelenül szomorú. Nem tudtam, hogy újra bele tudnék-e szeretni ebbe a seggfejbe... Nem akartam... De éreztem, hogy túl könnyen be tudnék dőlni ennek az egésznek. Neki... Pedig ez csak egy veszélyes játék... És annak is kell maradnia...

✩.･*:｡≻───── ⋆♡⋆ ─────.•*:｡✩

Sziasztok!
Meglepiiii!!!
Máris meghoztam az új részt. Annyira belelendültem, hogy máris megvan.
Remélem tetszett. Voltak fordulatok bőven. 😁
Írjátok meg a véleményeteket!
Pusziii 😘😘😘