Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕒́𝕝𝕞𝕠𝕕𝕥𝕦𝕟𝕜...

A teraszon ültem és megborzongva figyeltem a csillagokat. Annyira össze voltam zavarodva, mint még soha életemben. A csókunk minden egyes mozzanata kísértett. Még mindig libabőrös voltam. A lábaimat felhúzva összekuporodtam a széken. Folyton az járt a fejemben, hogy vajon mi a franc lesz velünk ezután. Mert nem tudtam. Most megint azt éreztem, mint mikor felébredtem. Soha, semmi nem lesz már ugyanolyan. És tudom... Valószínűleg csak én vagyok így vele.
Összerezzentem, amikor az ajtó nyílását hallottam magam mögött. Óvatosan hátranéztem. Csak a szemem sarkából láttam. Tudtam, hogy ő az. Egy ideg nem szólalt meg, csak leült a mellettem lévő székre. A csönd olyan súllyal nehezedett rám, hogy szinte megfojtott. A pillantásommal szinte könyörögtem, hogy szólaljon meg. Rám sem nézett. Remegtem. Már nem tudtam, hogy amiatt, hogy fázom, vagy egyszerűen csak azért, mert ilyen hatást gyakorol rám a jelenléte.
-Felejtsük el az egészet, oké? -motyogta aztán hirtelen, amitől összerezzentem.
-Csak azt mondd meg, hogy miért csináltad? -fordultam felé a teljes felsőtestemmel feldúltan. -Ha semmit sem jelentett, miért csináltad? -ingattam a fejemet idegesen.
-Azért, mert abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. -túrt a hajába zavartan, aztán folytatta, de ekkor már végre rám nézett. -azért, mert muszáj volt megtennem... Ahogy ott álltál a lámpafényben... -itt elakadt és kereste a szavakat. A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam mit fog mondani, de én hülye még akkor is reménykedtem, hogy bevallja. 𝑂ℎ 𝑑𝑒ℎ𝑜𝑔𝑦... 𝑀𝑖𝑡?! 𝑀𝑖𝑡 𝑣𝑎𝑙𝑙𝑎𝑛𝑎 𝑏𝑒?
-Muszáj volt? Jézusom, Milán, annyira nevetséges vagy! -ingattam a fejemet feldúltan. A szemembe könnyek gyűltek, ahogy az övébe néztem. És elvesztem.
Tudom, talán közhely, de valahogy...
Ezek a legszebb pillanatok a szerelemben. Amikor a szemeiből tükröződik rám a csillagok fénye. Amikor így néz rám. Amikor mindent elfelejtek magam körül... Megszűnik az egész világ. Amikor a szemkontaktus a szívünk legmélyéig összeköt minket. Őt és engem. Mert ez néha több minden kimondatlan szónál. Több egy elfecsérelt szeretleknél. Több egy vitánál. És sokszor több egy hamis és túlfűtött szerelmi vallomásnál. A szívem még most is megremeg, ha visszagondolok ezekre a percekre. Akkor, ott talán az egész lelkemet odaadtam neki egyetlen égő pillantásban. Egyetlen végtelenre nyúlt pillanatban.
-Képtelen vagyok megmagyarázni. Nem tudom. Fogalmam sincs, miért tettem. -suttogta aztán újra megtörve a csendet, és elkapta a tekintetét, ezzel felrázva engem is.
-Hát jó... Én sem tudom... Akkor... Elfelejtjük? -néztem rá kerdőn, úgy csinálva, mintha semmit sem jelentett volna az elmúlt pár perc.
-Talán jobb lenne... -vonta meg a vállát, de a hangja valahogy élesebb volt. Kicsit nehezére esett kimondani... És ez meglepett. Tudtam, hogy elfelejteni úgysem tudom majd, de eljátszhatom, hogy nincs hatással rám... Ha neki úgyis ennyire mindegy.
-Oké... -bólintottam, és fel is álltam a székből, hogy bent a szobában majd jól kisírhassam magam. Miközben az ajtóhoz indultam, éreztem, hogy végig követ a tekintetével.
-Titi... -szólt utánam hirtelen. A szívem a torkomba ugrott a megszólítástól. A hangjától. És a tudattól, hogy mégis van még mondanivalója. Visszanéztem rá. A szeme csillogott. Úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen ember a földön rajta kívül. Olyan nehéz volt ezt feldolgoznom. Ez az álmomnál is százszor jobb volt. Százszor szelídebb, százszor szebb. Egy pillanatra megakadt, aztán az ajkát beharapva megrázta a fejét.
-Mindegy, semmi...-mondta halkan, és el is kapta a fejét, majd idegesen beleszívott egyet a cigijébe. Pedig éreztem, hogy fontos lett volna... Az is volt. Nagyon szerettem volna tudni.
-Ja jó... -vontam meg a vállam flegmán, aztán újra megfordultam és otthagytam őt a teraszon. Annyi mindent tudtam és szerettem volna még mondani neki.

*𝑀𝑖𝑙𝑜́ 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑠𝑧𝑜̈𝑔𝑒*

Idegesen fújtam ki a cigifüstöt a sötétbe. Megint elcsesztem. Végre megszerezhettem volna. Titi az enyém lehetett volna. És mégis egyedül ültem a teraszon, mert egy igazi fasz vagyok. 𝑀𝑖𝑛𝑑𝑒𝑔𝑦, 𝑠𝑒𝑚𝑚𝑖? 𝐾𝑜𝑚𝑜𝑙𝑦𝑎𝑛? 𝑇𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑘𝑒́𝑝𝑒𝑠 𝑣𝑜𝑙𝑡𝑎𝑚 𝑒𝑙𝑖𝑛𝑡𝑒́𝑧𝑛𝑖 𝑒𝑛𝑛𝑦𝑖𝑣𝑒𝑙 𝑎𝑧 𝑒𝑔𝑒́𝑠𝑧𝑒𝑡?! 𝑇𝑒́𝑛𝑦𝑙𝑒𝑔 𝑎𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑎 𝑔𝑦𝑎́𝑣𝑎 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑜𝑘, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑛𝑒𝑚 𝑣𝑜𝑙𝑡𝑎𝑚 𝑘𝑒́𝑝𝑒𝑠 𝑏𝑒𝑣𝑎𝑙𝑙𝑎𝑛𝑖, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑖𝑔𝑒𝑛𝑖𝑠 𝑗𝑒𝑙𝑒𝑛𝑡𝑒𝑡𝑡 𝑣𝑎𝑙𝑎𝑚𝑖𝑡 𝑎𝑧 𝑎 𝑐𝑠𝑜́𝑘? A kezemmel dühösen a dohányzóasztalra csaptam egyet.
-A rohadt életbe már! -temettem a tenyerembe az arcom. És akkor a szemem elé került a belső alkaromon az a kis tetkó, ami a világot jelentette a számomra. És jelenti is. Így jelen időben. Nem véletlenül ez az egyetlen dolog, amit magamra tetováltattam. Akárhányszor megláttam az édes kis Törpillát és a zsiráfot, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. Igen, tudom, hogy ez férfiatlan, mert a sok közhely szerint 𝑒𝑔𝑦 𝑓𝑒́𝑟𝑓𝑖 𝑛𝑒 𝑠𝑖́𝑟𝑗𝑜𝑛, 𝑎𝑧 𝑎 𝑔𝑦𝑒𝑛𝑔𝑒𝑠𝑒́𝑔 𝑗𝑒𝑙𝑒. És mi van, ha én ezt pont leszarom? Mindig is érzékeny embernek tartottam magam. Művész vagyok, az érzékenység pedig a művészettel együtt jár. És ezt nem szégyellem.
𝐴ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑓𝑒𝑙𝑛𝑒́𝑧𝑡𝑒𝑚 𝑎 𝑐𝑠𝑖𝑙𝑙𝑎𝑔𝑜𝑘𝑟𝑎, 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎 𝑡𝑒 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑒𝑖𝑑𝑒𝑡 𝑙𝑎́𝑡𝑡𝑎𝑚 𝑏𝑒𝑛𝑛𝑒. 𝐻𝑖𝑎́𝑏𝑎... 𝐴𝑧𝑡 ℎ𝑖𝑠𝑧𝑒𝑚 𝑚𝑒𝑔𝑠𝑒𝑏𝑒𝑧𝑡𝑒́𝑙. 𝐷𝑒 𝑚𝑜𝑠𝑡 ℎ𝑎𝑔𝑦𝑛𝑜𝑚 𝑘𝑒𝑙𝑙, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑓𝑎́𝑗𝑗𝑜𝑛. 𝐻𝑎𝑔𝑦𝑛𝑖 𝑎𝑘𝑎𝑟𝑜𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑓𝑎́𝑗𝑗𝑜𝑛. 𝑇𝑜̋𝑙𝑒𝑑 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑧𝑡𝑒𝑚 𝑒𝑧𝑒𝑘𝑒𝑡 𝑎 𝑧𝑢́𝑧𝑜́𝑑𝑎́𝑠𝑜𝑘𝑎𝑡. 𝐸́𝑠 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑡𝑒 𝑒́𝑟ℎ𝑒𝑡𝑒𝑑 𝑒𝑙, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑏𝑒 𝑖𝑠 𝑔𝑦𝑜́𝑔𝑦𝑢𝑙𝑗𝑎𝑛𝑎𝑘.