Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕠̈𝕤𝕤𝕫𝕖𝕥𝕠̈𝕣𝕥𝕖́𝕝...

Konkrétan az összepakolt bőröndöm tetején ébredtem. Kb. mindenemet elaludtam és fájt. Megállapítottam magamban, hogy ez a nap is jól kezdődik. Felnéztem az ágyamra és szívbajt kaptam. Anyu ott ült és mosolyogva figyelt.
-Jesszus, Anyu! Ilyen komolyan veszed ezt a felügyelet dolgot? -kérdeztem kicsit felháborodva.
-Jó reggelt, Kicsim! Gyorsan fejezd be a pakolást, mert apáddal nemsokára indulunk. Elviszünk Milóékhoz. -simogatta meg a hajam. -Ha bármi baj van, csak sikíts! -ment ki a szobámból én pedig sokkos állapotban meredtem a bőröndömre és próbáltam felidézni a tegnap estét. A jelent sem volt könnyű feldolgozni. Aztán beugrott... Tegnap este nagyon későn kezdtem el összerakni a cuccaimat, így a sok idegeskedéstől és kórház utáni megerőltetésektől konkrétan kb. kómába estem közben. Miután jól kinyújtóztam és röhögtem egyet magamon, a telefonomra pillantottam, ami szintén a földön landolt, gondolom miután elszundítottam. És ez elég hamar felrázott. 4 nem fogadott hívás Milántól, kettő egy idegen számról... És kismillió insta üzenet. Gondolkodás nélkül hívtam is Milánt, mert a sok üzenetre időm és kedvem sem lett volna válaszolni. Amúgy is kellett a címük... Vagy ötször- hatszor kicsöngött, mire felvette.
-Mindig a lehető legjobbkor időzítesz, Banya! -szólt bele rekedtes, kómás hangon. Szerintem én keltettem fel. Nem baj. Meg is érdemelte. Ignoráltam a gonosz megjegyzését. Nagyon bántott az, amit még a mosdóból hallottam pár napja. Ez ahhoz képest semmi sem volt.
-4-szer hívtál tegnap... Most visszahívtalak. Mit akartál? -próbáltam a lehető legkevesebb érzelmet vinni a hangomba.
-Meg sem beszéltük mikor jössz. -kezdte ártatlanul. Már azt hittem megúszom, hogy ismét beszóljon. Tévedtem. -Arra fel kell készülnöm lélekben. Előtte még jól kisírom magam... -folytatta drámaian. Kezdett sok lenni a viselkedése. Próbáltam lenyugtatni magam. Kicsit be is könnyeztem. 𝑁𝑒𝑚 𝑠𝑧𝑎𝑏𝑎𝑑, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑠𝑧𝑎́𝑚𝑖́𝑡𝑠𝑜𝑛, 𝑚𝑖𝑡 𝑚𝑜𝑛𝑑, 𝑣𝑎𝑔𝑦 𝑚𝑖𝑡 𝑔𝑜𝑛𝑑𝑜𝑙... 𝑂̋ 𝑠𝑒𝑚 𝑠𝑧𝑎́𝑚𝑖́𝑡... De számított. És itt nagyon meggondolatlanná váltam.
-Baszd meg, Milán! Én sem megyek szívesen, de most kurvára leállhatnál... Te aztán tudod, hogy kell mások lelkébe gázolni... -fakadtam ki, de azonnal meg is bántam. Nem akartam gyengének mutatkozni, de ez már szinte kiszakadt belőlem. A könnyek szabadon lefolytak az arcomon. Néma csend volt a válasz. Nem kért bocsánatot. Nem mondta, hogy sajnálja, de legalább nem folytatta. Mélyen beszívtam a levegőt és próbáltam újra higgadtan beszélni. -Írd meg a címeteket! Anyuék elvisznek, mert még ennyi időre is félnek egyedül hagyni engem. Kétlem, hogy a te társaságod jó hatással lenne az én egészségi állapotomra, de nincs más választásunk. Max egy óra és ott vagyok.-hadartam el és letettem. Letöröltem a könnyeket az arcomról és próbáltam nem gondolni az egészre. Nem gondolni rá... Nem gondolni arra, hogy utál engem. A lehető leggyorsabban elkészültem. Egész csinosan felöltöztem és lerángattam a cuccomat az emeletről. A szívem kb. kiugrott a helyéről, miközben beültem a kocsiba és mondtam anyuéknak, hogy indulhatunk. Nem volt messze a két fiú háza. Fél óra kocsikázás után oda is értünk. Kikászálódtam a kocsiból a cuccommal együtt. A pulzusom olyan magas lehetetett, mint még soha életemben.
-Köszi, hogy elhoztatok! Menjetek nyugodtan! Érezzétek jól magatokat! -integetettem be a szüleimnek az ablakon.
-Te is vigyázz magadra! Szeretünk! -küldött egy puszit az anyósülésről anyu.
-Én is titeket! -erőltettem egy gyors mosolyt az arcomra, aztán a bejárat felé indultam. Egészen szép kis házban lakott a két srác. Egyszerre volt modern, de kicsit vintage is. Legalábbis kívülről... Hamar megtaláltam a csengőt a feketésre festett vaskerítésen. Idegesen megnyomtam. Hátranéztem. Anyuék még mindig nem mentek el. 𝐵𝑎𝑠𝑧𝑘𝑖. 𝐴𝑘𝑘𝑜𝑟 𝑚𝑒𝑔𝑖𝑛𝑡 𝑗𝑜̈ℎ𝑒𝑡 𝑎 𝑠𝑧𝑖́𝑛𝑗𝑎́𝑡𝑒́𝑘. A bejárati ajtó hamar nyílt és Milán lépett ki rajta. Mosolygott és intett egyet anyuéknak. Gondolom anyu teljesen odavolt ettől. Milán tudta, hogy kell bevágódni. Idegesítően jól alakított. Mivel én háttal álltam a szüleimnek, nem kellett mosolyognom. Dühösen néztem sötét, szinte örvénylő szemeibe. Miközben a kapu felé sétált, nem tudtam, nem szemügyre venni. Egy fekete tréninggatyában és mellkasára kicsit ráfeszülő fehér, rövidujjú pólóban közeledett felém. Így december közepén... Sötét haja 𝑚𝑜𝑠𝑡 𝑘𝑒𝑙𝑡𝑒𝑚 𝑓𝑒𝑙 kócosan állt. Annyira természetes és otthonos hatást keltett, hogy majdnem felsóhajtottam. Baromi jól nézett ki. Annyira, hogy belefájdult az egész lelkem. 𝐻𝑖𝑎́𝑏𝑎 𝑎𝑛𝑔𝑦𝑎𝑙 𝑘𝑖́𝑣𝑢̈𝑙𝑟𝑜̋𝑙, ℎ𝑎 𝑎𝑚𝑢́𝑔𝑦 𝑚𝑎𝑔𝑎 𝑎𝑧 𝑜̈𝑟𝑑𝑜̈𝑔. 𝐹𝑜𝑔𝑑 𝑚𝑎́𝑟 𝑓𝑒𝑙! Figyelmeztettem magam. Lazán kinyitotta a kaput, és mélyen a szemembe nézett. A kezét lassan a derekamra csúsztatta, egy pillantra sem szüntetve a kínzó szemkontaktust. Úgy éreztem már ennyitől is mindenem lángra lobban. A tekintete rejtélyes volt. Semmit sem tudtam kiolvasni belőle, mégis annyi mindent mondott. 𝐸𝑧 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑒𝑔𝑦 𝑗𝑎́𝑡𝑒́𝑘. 𝐸𝑔𝑦 𝑘𝑖𝑏𝑎𝑠𝑧𝑜𝑡𝑡𝑢𝑙 𝑒́𝑙𝑒𝑡ℎ𝑢̋ 𝑒́𝑠 𝑣𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑙𝑦𝑒𝑠 𝑗𝑎́𝑡𝑒́𝑘. 𝑁𝑒 𝑑𝑜̋𝑙𝑗 𝑏𝑒! 𝑁𝑒𝑚 𝑒́𝑟𝑒𝑧ℎ𝑒𝑡𝑠𝑧 𝑠𝑒𝑚𝑚𝑖𝑡! Hajtogattam magamban, miközben óvatosan a nyaka köré kulcsoltam a kezem. A mozdulatba egy pillanatra beleremegett. Csak én éreztem. Csak mi ketten tudtuk. A tekintete, kicsit megváltozott. Egy pillanatra lepillantott az ajkaimra. Egyetlen egy pillanat volt. Nem több, de tetőtől talpig vegigfutott rajtam a hideg. A túlságosan is élethű pillanatból anyuék kocsija zökkentett ki minket. Hallottam, ahogy egyre távolodik, majd végül teljesen elhal a hangja.
-Ez egy kicseszettül szar ötlet volt, ugye tudod? -törtem meg a csendet és még mindig sokkos állapotban ellöktem magamtól. Az ajkát egy pillanatra beharapva, feldúltan meredt rám. Úgy nézett ki, mint aki képtelen kiszakadni a szerepéből. 𝑀𝑖𝑡 𝑘𝑒́𝑝𝑧𝑒𝑙𝑜̋𝑑𝑜̈𝑚 𝑖𝑡𝑡? 𝑇𝑒𝑙𝑗𝑒𝑠𝑒𝑛 𝑠𝑒𝑚𝑙𝑒𝑔𝑒𝑠𝑛𝑒𝑘 𝑛𝑒́𝑧 𝑘𝑖. Egy hosszú, mély levegőt véve, gyors léptekkel a házba indultam. Alig álltam a lábamon az előbbiektől, de lepleznem kellett. El kellett jönnöm onnan, mert ha ott maradok, azonnal bedőlök. Hisztérikusan kinyitottam az ajtót és idegesen berángattam rajta bőröndömet. Egyszerre akartam megfojtani Milánt és hozzámenni feleségül. És tudtam, hogy ez őrületes hiba. Kicsit körülnéztem, hogy lenyugtassam magam. Ahhoz képest, hogy két srác lakott itt, nem is volt olyan durva a rendetlenség. Az előszobából egy nagy nappali nyílt szép kanapékkal, egy jó nagy TV-vel és egész színes szőnyegekkel egy kanlakhoz képest. Ami feldobta az egész házat, hogy tetőablakokkal volt tele. A nappali teteje is majdnem teljesen üveges volt így tökéletesen látszott a most borús téli égbolt. Ebből szobából még nyílt pár másik ajtó és egy egyenesen tovább, hátra vezető folyosó. Ezeket egyenlőre nem sikerült beazonosítanom. Miközben levettem a cipőm és a kabátom, megjelent a duó másik tagja. Álmosan dörzsölgette és szemét, de azért nem felejtett el csábosan mosolyogni közben.
-Na megérkezett a kis betegünk... i Hola senorita bonita ! Hogy érzed magad? -kérdezte kedvesen, miközben felé kaptam a fejem. Annyira kedves és nyitott volt, pedig alig ismertük egymást. Megint melegség áradt szét bennem. Nem igazán tudtam mivel magyarázni. A kedves mogyoróbarna szempár és édes, kusza barna haj párosítás még mindig nagyon bejött. Elmosolyodtam.
-Sokkal jobban, köszönöm. Egy igazi főnyereményt kaptatok... -nevettem el magam.
-Azt eddig is tudtam... -kacsintott egyet, mire megforgattam szemem. Tipikus Marics Peti. -Na mivan? Valkusz urat meg elástad a kertben? -érdeklődött szórakozottan, miközben kikapta a kezemből a cuccaimat és lerakta a nappali egyik sarkába. -Hagyd csak majd elvisszük szobádba később.
-Köszönöm. -mosolyodtam el az udvarias kis gesztusán.
Aztán feltűnt, hogy az előbb említett személy tényleg nem jött vissza a házba. Értetlenül meredtem az ajtóra, aztán vissza a Maricsra.
-Egyébként nem rossz ötlet az elásás... De... Nem... Odáig nem jutottam el. -nevettem el magam utalva az előző témánkra.
-Hallom, elég viharos a viszony kettőtök között. -nézett rám szórakozottan.
-A viharos nem elég jó kifejezés. -hallottam meg Milánt a hátam mögül. Kirázott a hideg. Folyamatosan a néhány perce lezajlott jelenetünk járt a fejemben.
-Tényleg nem elég... -ebben az egy dologban most egyet kellett, hogy értsek vele.
-Majd csak megbékéltek egymással. Most, hogy egy pár lettetek... -nevette el magát Peti kárörvendően.
-Ne is mondd! -forgattam meg a szemem. -Szeretném hallani, hogy miért kell ezt az egészet elszenvednem... -fontam össze a karjaimat és nagy lendülettel leültem az egyik kanapéra. A két srác velem szemben foglalt helyet és tanácstalanul összenéztek. -Tökmindegy, ki mondja, csak kezdjétek már el, légyszi! -sürgettem meg őket, különben lehet, hogy még estig is így ülünk ott. -Először te is tartozol egy magyarázattal. Mi a faszt műveltél magaddal? Hogy a picsába sikerült ennyire szétvágnod és megütnöd magad? -vágta oda nekem Milán megint roppant kedves stílusban. Kicsit ellentmondásos volt, mert... Úgy tűnt, azért érdekli. Nagyot nyeltem. Ha visszagondoltam erre, sírhatnékom volt. Egyik fiúra sem bírtam ránézni.
-Kiesett a pohár a kezemből, aztán kiment a bokám és a szilánkok közé estem. -hadartam el gyorsan. Pont a lényeget hagytam ki az egészből. Mindkettőjük hitetlenkedve meredt rám.
-Ennyi? -kérdezett rá Peti gyanakvóan.
-Ennyi. -hazudtam.
-És akkor ezt miért is köszönheted nekem? Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy egyszerűen béna voltál és elestél. -állított szembe a saját szavaimmal Milán, amiket a fejéhez vágtam az ominózus esetkor.
-De volt közöd hozzá... Ha nem jössz rá magadtól, én sem fogom elmondani, csak azért, hogy könnyebb legyen a lelkiismereted. -válaszoltam könnyekkel a szememben, viszont a hangom meg sem remegett. Láttam az arcán, hogy zavarja a dolog. Talán kicsit furdalja is a lelkiismeret, de próbálta leplezni. -Térjünk a lényegre! Miért kell sanyargatnunk magunkat ezzel az egész fake dating dologgal? -váltottam gyorsan témát mielőtt Milánnak estem volna azzal, hogy összetörte a szívem.
-Szóval... Annyi volt a szitu, hogy beültettünk a kocsiba és elvittünk a kórházba. -kezdett bele Peti a kínos csönd után. 𝑉𝑒́𝑔𝑟𝑒 𝑓𝑒́𝑛𝑦 𝑑𝑒𝑟𝑢̈𝑙 𝑒𝑟𝑟𝑒 𝑎𝑧 𝑒𝑔𝑒́𝑠𝑧 ℎ𝑢̈𝑙𝑦𝑒𝑠𝑒́𝑔𝑟𝑒. Önelégülten elmosolyodtam. -És a bejáratnál megállítottak minket, hogy ez sürgősségi osztály és hogy milyen fontos az emberek biztonsága, meg blablabla... -folytatta, én pedig egyre kíváncsibban figyeltem.
-Azt mondta, csak akkor engedhet be minket, ha közeli hozzátartozóid vagyunk. -vette át a szót Milán és itt már kezdett tisztulni a kép. -Éppen az én karjaiban voltál... Ezért az orvos rákérdezett, hogy a barátod vagyok-e? -itt nagyot sóhajtott, és láttam rajta, hogy eléggé nehezére esik folytatni.
-Azt mondta, igen. -folytatta Peti, mire megrökönyödve metdtem Milánra.
-Te jó ég! Neked elment az eszed! -temettem az arcomat a kezeimbe.
-Persze. Inkább hagytalak volna meghalni... Szerinted okébb??? Ez volt életem legnagyobb hazugsága. Szinte fájt is. De nem akartuk annak kitenni a szüleidet, hogy egyedül hagyunk, ők pedig nem tudnak erről az egészről. -magyarázta dühösen. Ettől kicsit megenyhültem.
-Ez nagyon kedves lépés volt. -ismertem be mire Peti csak mosolygott egyet rám, Milán pedig reakció nélkül hagyta a mondatomat.
-Szóval Milánt elkönyvelték a barátodnak én pedig bemehettem támogatni őt lelkileg, mint legjobb barátja. -vigyorodott el Peti a helyzet komikusságán.
-Hát... Srácok... Köszönöm ezt az egészet... -óvatosan elmosolyodtam. Jól esett, hogy ennyit azért Milán is képes volt megtenni értem, bármennyire is utál. -Várjatok! Neee... Itt még tuti nincs vége... Anyuéknak is hazudnom kellett... Ez nem csak a kórháznak szólt. -raktam össze hirtelen és ijedten néztem rájuk.
Milán szó nélkül felém mutatta a telefonját. Rengeteg bulvár cikket pillantottam meg rajta. A legtöbb valami ilyesmi címen futott:

𝚅𝚊𝚕𝚔𝚞𝚜𝚣 𝙼𝚒𝚕𝚊́𝚗𝚝 𝚎𝚕𝚌𝚜𝚒́𝚙𝚝𝚎́𝚔 𝚞́𝚓 𝚋𝚊𝚛𝚊́𝚝𝚗𝚘̋𝚓𝚎́𝚟𝚎𝚕...

𝚅𝚊𝚕𝚔𝚞𝚜𝚣 𝙼𝚒𝚕𝚊́𝚗 𝚞́𝚓 𝚎𝚖𝚋𝚎𝚛 𝚖𝚎𝚕𝚕𝚎𝚝𝚝 𝚝𝚊𝚕𝚊́𝚕𝚝𝚊 𝚖𝚎𝚐 𝚜 𝚋𝚘𝚕𝚍𝚘𝚐𝚜𝚊́𝚐𝚘𝚝...

𝚅𝚊𝚕𝚔𝚞𝚜𝚣 𝙼𝚒𝚕𝚊́𝚗 𝚎́𝚜 𝚊 𝚑𝚒́𝚛𝚎𝚜 𝚒́𝚛𝚘́𝚗𝚘̋ 𝚟𝚒𝚜𝚣𝚘𝚗𝚢𝚊...

-Te jó ég! -sóhajtottam fel. -Ez borzasztó. Ki szólta el magát? -vontam össze a szemöldököm.
-Az már teljesen mindegy. Kiderült. És emiatt a barátnőm is dobott... -nézett rám dühösen.
-Hát... Sajnálom... -húztam el a szám. 𝐴𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑎 𝑎𝑧𝑒́𝑟𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑠𝑎𝑗𝑛𝑎́𝑙𝑡𝑎𝑚...
-Sajnálhatod is... Legközelebb azért lehetnél tekintettel másokra... -mért végig gúnyosan. És itt elpattant bennem valami. Az állkapcsom megfeszült. A pulzusom az egekbe szökött. Ökölbe szorítottam a kezem, annyira, hogy az ujjaim is fehéredni kezdtek. Nem bírtam visszafogni magam. De így utólag nagyon bánom.
-Én?! Én legyek tekintettel másokra?! Olyan jó lenne, ha egyszer hallanád saját magadat. Nálad önzőbb és szívtelenebb emberrel még nem találkoztam. Balesetet szenvedtem és te arról beszélsz, hogy legyek tekintettel másokra. Mindig csak azt teszem, tudod? De akkor, ott szilánkokkal tele mit kellett volna tennem? -mosolyodtam el. A könnyek kibuggyantak a szememből, bármennyire is kemény akartam maradni. Peti elképedve figyelt engem. Csak idegesen várta, mi lesz ebből. Látszott, hogy borzasztóan sajnálja ezt az egészet. De a szavaim súlyától képtelen volt megszólalni. Milánra siklott a tekintetem. Hatalmas bűntudatot láttam a szemében. És egy kis dühöt.
-Nem... Én nem úgy értettem, baszdmeg! Te aztán tudod, hogy kell úgy igazán felnagyítani a dolgokat. -sóhajtott. Az egész teste remegett az idegtől. Az ujjait tördelte, miközben próbálta felvenni velem a szemkontaktust. -Eszti...
-Akkor hogy, Milán? -szakítottam félbe felállva a kanapéról és egyre több könny követte egymást az arcomon. -Tudod mit? Hagyjuk! Utálsz. Én is téged. Szerintem fölösleges erről tovább beszélgetnünk. -erőltettem egy mosolyt az arcomra. Ő is felállt. Mondani akart valamit. Nem hagytam. Csak el akartam tűnni valahova, miközben a könnyeimet törölgettem. Gyűlölnöm kell őt, ha nem akarom, hogy fájjon... Nem szerethetem tovább... Így lesz a legjobb...

«────── « ⋅ʚ♡ɞ⋅ » ──────»

Sziasztok!
Végre megérkeztem az új résszel. Azért elkezdődött itt a dráma.
Hogy tetszett? <3
Puszillak titekeeet
Ui. Sajnos az időmbe most az fér bele, hogy kb hetente fog jönni új rész, de lesz mit várni. 😁