Útolsó szál cigaretta

Elveszettek és vágyakozók

Amint be pakoltuk a furgonba a gyerekek holmijait, Rin-t meg bíztam azzal, hogy hat gyereket vigyen el, a többivel meg várjuk a vissza érkezését. Így is volt. Az egyik idősebb gyermekkel együtt el is indultak. Szerencsére nincs messze az az árvaház, ahová viszi őket, így nem kell sokat várnunk. A kicsik játszanak, a nagykorú lány pedig őket figyeli. Én és Minami pedig csak nézzük őket. Fél mosoly ül az arcomra. Annak ellenére, hogy mennyi mindenen mentek keresztül, most még is örülni tudnak, elképesztő. Remélem, hogy így lesz ez majd a jövőben is. Rá pillantok Minamira, engem figyel. Látszik a döbbenet az arcán. Ezért hát hozzá szólok.

- Mi az? Mi ilyen meglepő?

- Semmi. - mondja és gyorsan elkapja tekintetét

- Láttam, hogy milyen arcot vágtál. Nem létezik, hogy nincs semmi. Na ki vele.

- Tudja, Naomi-sama, ön hazudott nekem

- Miben is pontosan?

- Azt mondta, hogy az őrület az egyetlen dolog, amit érezni vél, de amióta be léptünk ide, azóta mosolyog.- mondja halk hangon

- Miből gondolod, hogy igazi a mosolyom? - kérdezem tőle

- Mert a szemével is mosolyog, látom a szeme körül a ráncait, és érzem a tisztaság a tetteinek. Tehát nem csak az őrület az egyetlen érzés, ön tud boldog is lenni.

-  Természetesen. És tudod, hogy miért vagyok annyira örömteli?

- Miért? - kérdezi érdeklődve

- Mert ők nem tudják ki vagyok, és hogy miket tettem, de még is rám mosolyognak, ami üdítő. Pedig nem is tudják, hogy mekkora szörny vagyok. Tudod, amikor először találtam rá elveszett gyerekekre, az egyik kóbor gyerek közüllük meg ölelt. Húsz év után az volt az első alkalom, hogy valaki hozzám ért. Azelőtt nem tudtam milyen az, vagy hogy hogyan kell csinálni. De ő megmutatta. Akkor aznap az arcomat is megsimogatta, és hálalkodott, hogy megmentettem. És ezek után vágytam az érintés után. Soha sem azért csináltam ezt az egészet, nem azért hoztam létre árvaházakat, mert kellet az elismerés, vagy a hála, egyszerűen csak kívánkoztam az után, hogy megérintsen egy olyan valaki, aki nem ismeri ezt a bestiát aki vagyok. Néha jó elfelejteni, hogy amiben élek nem létezik, és változhatok, de a valóság más. A valóság egy sötét  hely

- Ez elég szomorú történet- mondja szipogva Minami

- Ahh, ne sírj, nincs baj. Minden rendben van.-mondom kendő után kapkodva

- Lehet még egy kérdésem?- kérdezi és közben vörös kendőmmel törli a könnyeit

- Persze, amit csak szeretnél

- Miért van fél arcán maszk?

- Az az én kis titkom- mondom

- De mondja el, kérem szépen, nem mondom el senkinek

-Nem, nem lehet

- De kiváncsi vagyok, legyen szíves- hajtogatta továbbra is ezeket a szavakat

-Áh, hallottad, meg jött Rin. Menjünk ki a gyerekekkel.

- Maga olyan önző- mondja halkan és sértődötten, de én úgy teszek, mint aki nem hallotta, amitől még jobban fel húzta magát Minami. Biztos nagyon kíváncsi lehet.