Útolsó szál cigaretta

A színfalak mögött

-Nem az nem lehet. Nem engedem! Vigyél engem te őrül senkiházi! Nem adom a lányom- förmed rám az uraság

- Apa, semmi baj. Nyugodj meg. Gyere beszéljünk egy kicsit négyszemközt- mondja Minami és félre húzodnak

Egy kis idő elteltével, vissza térnek köreinkbe. Elfogadták az ajánlatom. Öleléssel búcsúzott a két családtag. Minami és én is elhagytuk a casino rengetegét. Az otthonomba mentünk, egy régies japán stílusú házba. Se nem kicsi, sem nagy, egy családnak bőven elég. Végig mentünk a kicsi, homokos öszvényen, ami egyenesen a házba vezetett. Cipőnket le véve és papucsba bújva mutatom meg Minaminak a szobáját. Majd megszólalok

- Ez a tiéd. Itt fogsz aludni. Ah, tényleg. Nem vagy éhes? Elkészítek bármit, csak szólj.

- Nem, nem vagyok éhes, köszönöm. - mondja Minami - lehetne egy kérésem?

- persze, mond csak

- Kérem, válaszoljon a kérdéseimre - kiáltja ki. Így hát, fogtuk a saját terhünket és át cipetük magunkat a konyhában, hogy le tudjuk ülni

-Mik lennének a kérdéseid?

- Sokat hallottam önről, a múltba és a jelenben is elég sűrűn láttam az arcát. Ennek köszönhetően le tudtam éretségizni. Apám mindig harcolt azért, hogy nekem jó legyen. Ön adta az esélyt hozzá. Ami idegessé tesz. Dühít, hogy önhöz kellett fordulni ahhoz, hogy nekem jó legyen, ezért valahogy, gyűlölöm magát. Ha most apám nem vette volna a fejébe, hogy egyetemre küldjön, akkor most nem lennék itt, ha maga nem nyitott volna üzletet, most nem lennék itt. De ez csak a saját világom. Szerettem volna, hogy tudjon róla, hogy hogyan érzek. De a kérdés, amit fel szeretnék tenni az az, hogy Miért, hogyan őrült meg ennyire? Felfogta, hogy emberek halnak meg a játékai miatt? Kérem válaszoljon! Őszintén!

- Elmondok neked egy történetet, de nagyon figyelj. Egyszer régen, még volt négy fiú testvérem egy anyám és egy apám. Boldogok voltunk. Viszont egy nap, egy hatalmas felhő takarta el a napot. Iskolából haza érve vártam az örömteli találkozást apámmal, de ez nem történt meg, elhagyott. Meghalt. Majd ezután a bátyám is követte őt a fénybe. Azután az ikertesóm ment el örök vándorútra. Maradt a két öcsém és az édesanyám. Akkoriban a létezés, az élet nem jelentett semmit, mindannyian a szeretteink után akartunk menni. Sötétség volt, szomorúság. De nem tetl el ám sok idő a halálozások között. Egy ki tervelt tréfa volt az egész. Tudom, hogy tréfa volt, mert bele röhögtek az arcomba, mikor végeztek utolsóként anyámmal. Egészen odáig, láttam minden mimikáját, amikor mérgesen össze húzta homlokán a ráncjait, amikor boldogan nevetgélt, vagy amikor görbére hajlott a szája. De akkor, akkor nem volt egyetlen ránc sem egy rezzenés sem, mozdulatlan, semmit mutató arcal feküdt a földön. A fejéből ömlött a vér. És én csak sírni tudtam. Valamiért, engem életben hagytak. Nem tudom az okát. De akkor és ott, eldöntöttem, hogy hagyom veszni az eszemet. Ott abban a pillanatban elöntött az őrület. Persze egy kis része még bennem van a józanságnak, de nem sok. Egyébként, lehet nekem is egy kérdésem?

- Ahogy óhajtja