Mindig is szerettelek (1-2)✔️

2/6.rész-Reménytelenség

•Will szemszöge•

Halk kopogás zavarta meg a kesze-kusza gondolataimat.

-Csak akkor zavarj, ha jó hír.-mondtam a fejemet lehajtva.

Két teljes hónapja nem tudok semmit Maggie-ről.Minden erőmmel azon vagyok, hogy felkutassam és haza hozzam.Tudom, hogy az a rohadék vitte el...biztosan tudom.
De úgy eltűntek mintha a föld nyelte volna el őket.
A nővére összeomlott, ahogy én is..

A magánnyomozó lépett be az ajtón, aki már két hónapja dolgozik Maggie megtalálásának ügyén.

-Hello William.

-Nyomozó!Megtudott valamit?-pattantam fel bizakodóan, ahogy minden egyes eddigi találkozásunknál is.

-A Brian nevezetű fickót két napja látták egy benzinkúton.Egyedül volt, de az ott dolgozók szerint nagyon sietős és kissé zavarodott volt.

A szívem hihetetlenül gyorsan vert és összeugrott a gyomrom.
Vártam, hogy folytassa és azt mondja megtalálta őt életben.
Bárcsak ezt mondaná...

-Egyelőre ennyi a fejlemény.Sajnálom, de nagyon igyekszem.

Hát persze..
Belűl összerogytam, azonban a testem mozdulatlanul állt.

-Köszönöm.

Nem tudom már hol keressem és kit kérdezzek.Derek és én közvetlenül az eltűnése után hetekig csak kocsikáztunk hátha megpillantjuk Maggie-t, de semmi.
Hova lett?Hol van Ő?
Annyi éven át szenvedett miattam.Szeretett engem és velem akart lenni, de én ignoráltam minden érzelmet felé.Bár ne tettem volna...
Mióta eltűnt minden egyes kibaszott nap bánom, hogy nem vallottam be neki korábban, hogy ő számomra a legfontosabb ember.

-Szia Will!-köszöntött Mel és a bátyám.

-Sziasztok!-huppantam le.

Fagyos és kifejezetten gyászos a hangulat köztünk.Félünk és aggódunk.

-Éhes vagy?-tett le egy tányért elém a testvérem párja.

-Nem, köszi.Ti jutottatok valamire?

Csak némán rázták a fejüket, majd Melody elmorzsolt egy könnycseppet és szó nélkül szipogva ment ki a helységből.

-A nyomozó?-érdeklődött Derek.

-Lófaszt se tud.
Én ebbe beleőrülök.-túrtam a hajamba.-Hol van?Miért kellett így történnie?

-Megtaláljuk!

-Mivan ha baja esett?Derek, eltelt két hónap.Mivan ha...

-Nem!-emelte meg a hangját.-Ki ne mondd!Ez eszedbe se jusson!

Annyira reménykedtem hetekig.
Bíztam benne, hogy napok kérdése és meglesz.De ennyi idő elteltével persze, hogy akaratlanul is eszembe jutnak olyan dolgok amikre az ember gondolni sem mer.
Ő a mindenem..

•Maggie szemszöge•

Hiába menekültem minden erőmmel.Brian elkapott.
Annyira elborult az agya és annyira ideges volt, hogy miután utolért engem visszavitt abba a büdös, dohos szagú pinceszerűségbe.Egy pár napig ott tartott fogva étlen-szomjan, majd elkábítva szállított át valahova máshova.
Ötletem sincs, hogy merre lehetek.Abban sem vagyok biztos, hogy még az országban vagyok.
Egy egészen normálisan berendezett szobában voltam ezúttal bezárva.

Semmi emberség nem maradt már ebben az egykor kedves és vicces férfiben.

Erőtlenül, fizikai és lelkifájdalmaktól szenvedve feküdtem az ágyon és a plafont bámultam.

Mikor meghallottam azt a jól ismert nyikorgó ajtó hangját elfogott a rettegés.
Felkuporodtam és a fal mellé húzódtam, hogyha Brian belép minél messzebb lehessek tőle.

Kifejezéstelen arccal állt meg előttem.
Soha nem tudom mire számítsak tőle.

-Egyél!-vágott hozzám egy kiflit és egy üveg vizet.

-Nem kérek.-néztem rá flegmán.

Persze, hogy éhes vagyok.De nem fogadok el tőle semmit.Inkább éhenhalok.

-Azt mondtam egyél!

-Csak hagyj békén.

-Maggie!!

Nem válaszoltam csak elfeküdtem neki háttal ezzel is jelezve, hogy befejeztem a vele való kommunikációt.

-Unom a makacskodásodat, ugye tudod?

Nem válaszoltam.

-Az életed a kezemben van.Lehetnél kedvesebb is.

Továbbra is ignoráltam.

-Ebből elég!-dühödött be.

Mellém ugrott az ágyra és elkapta a combomat.

-Engedj el Brian!-visítottam és csapkodtam.

-Játszhatunk így is!-vérben forgott a szeme

Szétfeszítette a lábaimat és leszakította rólam az amúgy is kevés ruhámat.
Leszorította a kezeimet, miközben végig harapdálta az egész testemet.
Olyan erővel vájta belém a fogait, hogy azonnal vérezni kezdtek a nyomai.
Erőszakkal tett magáévá ami borzalmasan fájt és sikítozva igyekeztem szabadulni alóla.
Az élvezkedő pofájától felfordult a gyomrom.
Akkorákat lökött és olyan erővel, hogy azt hittem szétszakadok.
Mikor konstatáltam, hogy nem tudok szabadulni azért kezdtem könyörögni magamban, hogy inkább haljak bele.
Nem akarom ezt az egészet túlélni.

Nagyokat nyögve, izzadtan "végzett" és mosolyogva húzta fel a nadrágját.
Elkapta az államat és erőszakosan megcsókolt, mire én arcon köptem.
Nem értékelte...
Felpofozott és az ágytámlába verte a fejemet.

Amint kilépett az ajtón és hangosan becsapta maga után hirtelen némacsend telepedett az szobára.
Csak egy valamire lettem figyelmes.
A saját hangos légzésemre.
Nagy nehezen felkeltem az ágyból és a mosdó felé indultam, hogy lemossam magamról a mocskot amit rajtam hagyott.Remegtek a lábaim és hirtelen valami melegséget éreztem a lábaimon.
Lenéztem és azonnal megszédültem.
Az ágyon kívűl egy szék volt még a szobában.Arra tudtam megtámaszkodni, hogy ne essek össze.
Vér csordogált a lábamközül...

-Istenem..-zokogtam.-Édes istenem.

Végül csak lerogytam a földre.
Néztem ahogy a vérem a földre folyik, miközben a fájdalom nem enyhült se a lelkemben, se odalent.

-Én ezt nem fogom kibírni.-beszéltem saját magamhoz.-Hiányzom még neked Will?-kérdeztem úgy mintha választ vártam volna.

Nagyjából két órát tölthettem a földön ülve és beszéltem magamban.
Szipogva feltápászkodtam és becsoszogtam a retkes, rozsdás, penészes zuhanyzóba.Lezuhanyoztam és visszafeküdtem az ágyba.

Így teltek a napjaim onnantól kezdve, hogy Brian az "új" helyemre vitt és megerőszakolt.
Minden áldott nap kinyílt az a rohadt nyikorgó ajtó.
Brian bejött, megerőszakolt és alaposan megvert.

Napjainkban ott tartok, hogy már csak vegetálok.Fekszem és szó nélkül tűrök.
Már nem is gondolok Will-re vagy a családomra.Ha rájuk gondolnék megszakadna a szívem.
Nem tudom miért ez lett nekem megírva, de már nem is elmélkedek rajta.
Az elején még baromira sajnáltam magam és hitetlenkedtem, hogy miért kapom ezt az élettől.Mivel érdemeltem ezt ki?De már nem számít ez sem...