Visszajátszás [MARICS PETI]

6. Összezavar

Ahogy felértünk az emeletre, a gondolataim továbbra is csak a réten játszódó emlék körül forogtak. A bőröndöt letettük a szobám közepén, és lassan körbenéztem. Minden egy kicsit ismerősnek tűnt – a falon lógó képek, a szekrény tetején sorakozó plüssök, a telerajzolt lapok –, mégis olyan távolinak és idegennek éreztem mindent. Mintha hirtelen valaki más életébe csöppentem volna bele. Pedig akármennyire is hihetetlennek tűnt ez is én voltam, csak még nem emlékeztem rá.
Peti közben leült az ágy szélére, és aggódó tekintettel fürkészett. Szólásra nyitotta volna száját, de nem jött ki hang a torkán. Én csak álltam ott, az emlékeim és a valóság között őrlődve. Lehunytam a szemem, újra láttam magam előtt a füves tájat, éreztem a hűvös esti szellőt a karjaimon, hallottam a távoli tücskök halk ciripelését a fülembe. A pokrócon ültünk, a csillagokat néztük... De ezúttal sem Peti arca jelent meg mellettem, hanem Miláné.
Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy a saját életem kezd idegenként viselkedni velem. Az emlékek és a valóság között húzódó homályos határvonal megrémített. Peti nézése mindent elárult – ő is érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogyan közelítsen hozzám.

– Peti... – szólaltam meg halkan, szinte suttogva, mintha féltem volna a válaszától. – Miért nem emlékszel arra az estére a réten?

A fiú tekintete zavarttá vált. Látszott rajta, hogy ő sem érti, mi történik.

– Nem tudom, Nefi – válaszolta végül, a szemembe nézve. – Lehet, hogy tényleg történt valami ilyesmi, de nem velem. Talán... talán Milánnal. De ez nem lehet igaz, hiszen... – elhallgatott, mintha valami súlyos dolgot akart volna kimondani, de mégsem merte.

Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Milán neve valami megmagyarázhatatlan érzést váltott ki belőlem, de nem tudtam megfogalmazni, miért. Talán a napló többet elárulhatott volna, de féltem tovább olvasni. Féltem attól, hogy mi derülhet ki belőle. Mi van, ha olyan dolgokat találok, amiket jobb lett volna soha nem megtudni?
Peti odalépett hozzám, mintha védelmezni akarna valamitől, amitől ő maga is félt.

– Nézd, Nefi – kezdte óvatosan –, tudom, hogy most minden nagyon zavaros. De itt vagyok melletted, és segítek, hogy emlékezz. Bármire is jössz rá, én itt leszek. Akkor is, ha nehéz lesz – ölelt át óvatosan, én pedig mélyet szippantottam nyugtató illatából. Valahol mélyen mégis éreztem, hogy bármire is jövök rá majd, Peti nem fog elhagyni.

– Talán jobb lenne, ha egy kicsit egyedül maradnék – mondtam végül, mikor elváltunk. – Szeretnék átgondolni mindent.

Peti habozott, de végül bólintott.

– Rendben. Itt leszek a házban, ha szükséged van rám – válaszolta mosolyogva, majd lassan elindult az ajtó felé.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, éreztem, ahogy a szobára egyfajta nyomasztó csend telepedett. Megkönnyebbültem, hogy egyedül lehetek, de egyben félelem is vegyült ebbe az érzésbe.
Remegő kézzel vettem fel a füzetet, és kinyitottam egy korábbi bejegyzésnél. A szavak lassan kezdtek értelmet nyerni, ahogy az olvasásba mélyedtem. Az egyik oldalon egy fotó volt beragasztva, rajta én és Milán, közvetlenül a naplót kezdő sorok után.

,,2015. 07. 15.
Kedves Naplóm!

„Ma Milánnal kirándulni mentünk a hegyekbe. Valami furcsa volt a levegőben, mintha valami nagy dolog közeledett volna, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Peti nem jött velünk, és most, hogy így visszagondolok, talán jobb is volt így... Milán olyan dolgokat mondott nekem, amiket talán soha nem kellett volna hallanom..."

A kezem megállt a lapozásba, mintha a szavak hirtelen megfagytak volna a papíron. Vajon milyen dolgokat mondhatott nekem Milán? És miért éreztem úgy, hogy Peti nem kellett volna, hogy ott legyen?

Az emlékek lassan kezdtek formálódni, de még mindig ködösen és zavarosan. A múlt lassan, de biztosan próbált utat törni magának, és én féltem attól, mit találok majd, ha végre teljesen kibontakozik előttem. Mert talán a múlt fájdalmai sokkal mélyebbek voltak, mint amit el tudtam volna képzelni.

Félretettem a naplót, és az ablakhoz léptem. A kertben lévő rózsabokor virágai a holdfényben fürödtek, de még így is sötét árnyakat vetettek a földre. Ahogy néztem a virágokat, valami furcsa nyugtalanság lett úrrá rajtam. Mintha a rózsák a múlt árnyait őrizték volna, amelyek hamarosan teljes erővel törnek majd elő. És ekkor döbbentem rá, hogy bármire is jövök rá a múltammal kapcsolatban, az egész életem megváltoztathatja.

________________________
Milán, vagy Peti? - ez itt a kérdés. : P

Insta: gigahangya_