in LOVE and WAR (18+)

JULES

1917. február, New Orleans

*

Tizenhét húshagyó keddjén míg Európában a katonák füle mellett lövedékek fütyültek, az Államokban az emberek az egyszerű, nemtörődő hétköznapjaikat élték.
Kivéve New Orleans-ban, ahol mindenki ünnepnapot ült. Ez volt a Mardi Gras, az ekkorra már széles körben ismertté vált karnevál. Soha nem látott tömeg gyűlt össze az utcákon, mintha sejtették volna, hogy jó ideig ez lesz az utolsó megtartott rendezvény. Legközelebb három év múlva hívták csak össze a karnevál szereplőit és rajongóit.

A zöld villamos türelmetlenül csilingelt rá az úton flangáló tömegre. Jin sietve vágott át a Canal Streeten, a maskarába bújt gyerekeket kerülgetve. Mit keresnek még ezek idekint, ilyen késő este? - futott át rajta a gondolat. Tekintetét az utca túloldalára tapasztotta, a bárt kereste, ahol szeretett zenéjének hódolhatott. Gyerekkori emlékek kötötték a Mardi Gras-hoz és a jazzhez. Apja gyakran elhozta ide, megnézni a karnevál színes és groteszk forgatagát, aztán estére a programok listájára mindig felkerült a Bolden Band koncertje is. Igaz, ma nem őket fogja megnézni és főleg meghallgatni, de ettől függetlenül már bizsergett a vére a rá váró élménytől. Csak azt az egyet sajnálta, hogy idén egedül kellett jönnie, hőn szeretett apja egészsége nem tette lehetővé ezt a hosszú utat Chicagótól New Orleans-ig, a család többi tagját meg nem igen érdekelte a jazz.

Gondolataiból egy autómobil tülkölése zökkentette ki, amely pont a mellékutcába szeretett volna behajtani, de Jin bambuló alakja az útjában volt. Gyorsan szedte a lábait, és végre meglátta a célpontját a Tudor Theater felírat mögött. Eddig az ideiglenesen kialakított lelátó takarta el előle, amiről a nézők figyelhették a karneváli forgatagot. Délután már megnézte a felvonulást, akkor az utca és lelátó is tömve volt. Most már valamennyivel kevesebben voltak, inkább mulatságra, és az ezzel kéz a kézben járó alkoholra éhes, de még inkább szomjas társaság töltötte be a tereket.

Jin belépett a zenés estet hirdető étterembe. Tekintetét körbevezette a várakozókon, majd megállapodott egy üres asztalnál. Elég közel volt a színpadhoz, jónak ítélte meg a helyet, ezért letelepedett a sötétre pácolt bútor mellé. Cigaretta szaga kúszott az orrába, majd furcsa zaj a fülébe. Három gyerek szaladt be az étterem ajtaján nevetve. Jin elgondolkodott, hogy ezek ugyanazok-e, akiket korábban látott. Aztán újfent bosszankodni kezdett azon, hogy mit keresnek még a városban szabadjára engedve ebben a késői órában. Az étterem személyzete igyekezett összehalászni a rohangáló rosszaságokat. Kevés sikerrel.
Jin várta, hogy valaki vele is foglalkozzon, és felvegyék a rendelését. A magas, erős vállú pincér érdeklődve fordult hozzá.
- Mit hozhatok, uram? - tette fel a jól ismert kérdést. Jin ráemelte sötét tekintetét, és ettől a pincérfiúnak kicsit megbizsergett a tarkója.
- Palack francia vöröset.

- Rendben - biccentett a pincér, majd sietve távozott a konyha felé, még mielőtt az ő arca is vörösre váltott volna. Pár perc múlva már a tálcán egyensúlyozta a rendelt italt, úgy tért vissza jóképű vendégéhez. Sajnos túlságosan lekötötte őt a hirtelen rátörő érdeklődés a fiú iránt, így nem vette észre, hogy az egyik gyerek az üldözői elől pont felé menekül. Visítva csapódott a lábának. A pincér elvétette az egyensúlyát, és a palack vörösbor egyenesen a vendége felé lendült. Jinre hullottak a foltok, mint ősszel a rózsaszirmok a fakuló pázsitra. Mégis szerencsés volt, mert a palack jelentősebb tartalma közé és a szerencsétlen pincér közé húzott vérvörös vonalat az étterem hajópadlójára.
- Hihetetlenül sajnálom uram! - váltott most mégis pirosra a pincér arca. Kezéről lekapta a fehér kendőt, és azzal próbálta visszavarázsolni a folyadékot vendége ingéről a palackba, természetesen sikertelenül. Jint elfutotta a méreg. Ez volt az egyik legjobb ruhadarabja.