in LOVE and WAR (18+)

HUSKIES

1915. szeptember, Oak Park, USA

*

Jin Beam a North Scoville Avenue átellenes oldaláról figyelte az új iskoláját. A nagy, elegáns épület lenyűgözte. A homlokzaton íves ablakok futottak végig, a főbejáratot oszlopok díszítették. A stílusára leginkább a neoklasszikus jelző illet volna, de Jin ezzel mit sem törődött, ő sokkal jobban izgult amiatt, ami az épületen belül várta. Sóhajtott, majd megérezte apja kezét a vállán.
- Tudom, nem könnyű iskolát váltani, fiam. De igazán nagyra értékelem, hogy elviseled. Hatalmas dolog nekem, hogy ehhez a neves chicagói építészirodához csatlakozhattam.
Jin csak bólintott, de a szíve megtelt melegséggel. Hőn szeretett apjáért a világ végére is elment volna, nem csak egy új iskolába.

Valóban nagy lehetőséget jelentett Benjamin Beamnek, hogy a Graham, Anderson, Probst & White Építészirodában kapott munkát, akik épp most kezdtek neki egy hatalmas és jelentős munkának, mégpedig a közeljövőben felépülő Chicago Civic Opera House tervezésének. Jin tudta, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az apja, és ennek megfelelően nem is utasította vissza.

Ide, Oak Parkba költöztek, itt a Chicagó melletti kertvárosban vettek egy csinos házat, és még egy automobilt is megengedhettek maguknak. Jin szinte biztos volt benne, hogy anyja után édesapja második szerelme az a Packard Roadster lett, amit nemrég szerzett be. Látta a férfi szemeiben a csillogást, amikor ránézett a sötétkék autócsodára.

Jin a figyelmét újra az iskolaépületnek szentelte, és immár könnyebb lélekkel indult el az új élete felé. Bent az aulában már nyüzsögtek az emberek, a diákok a tér közepén örömmel üdvözölték egymást, míg körülöttük a szülők gyűltek kisebb-nagyobb csoportokba, hogy megvitathassák sarjaik előrehaladását.

Jin egyik lábáról a másikra állt, miközben próbált rájönni, hogy a sok nyüzsgő fiúkupac közül melyik lehet az ő osztálya.
- Segíthetek? - kérdezte meg egy reszelős hang nem messze tőle. Jin arra fordult, és egy jóvágású, széles állú fiút pillantott meg. Sűrű szemöldökét mintha vonalzóval húzták volna meg, alattuk pedig értelmes szempár csillogott, élénken mustrálva őt.
- Az osztályomat keresem - válaszolta Jin, miközben újra nézelődni kezdett a tömegben. - Jin Beam vagyok - nyújtott közben kezet a vele szembe álló fiúnak.
- Ernest Hemingway - fogadta az el. - Honnan jöttél?
- New Orleans-ból - válaszolta Jin. Ernest ajkai széles mosolyra húzódtak.
- Akkor szerencséd van öregem, hogy pont belém botlottál, mert bizonyára te leszel az új osztálytársunk, akit év végen már beharangoztak nekünk! Gyere velem!
Jin hálásan követte Hemingway széles vállait, legalább a kínos keresgéléssel már nem kell megküzdenie. Ernest készségesen bemutatta az osztálytársaknak a jövevényt, Jin tekintete ide-oda rebbent az ismeretlen arcok és a sok új dolog közt.

Az iskola igazgatója, Mr. Frank C. Prentice, egy fából készült emelvényre lépett fel, a tanári kar pedig mellé sorakozott. Hemingway oldalba bökte Jint, hogy fejezze már be a bambulászást, és figyeljen oda, a saját érdekében.
Először az iskola himnusza csendült fel, majd az igazgató nekikezdett az évnyitó beszédének.
- Üdvözlök mindenkit egy újabb ígéretes év kezdetén az Oak Park and River Forest High Schoolban - köszöntötte a megjelent diákokat és szülőket, hangja betöltötte az aulát. Beszélt a kemény munka, a fegyelem és a jellem fontosságáról, emlékeztetve a diákokat, hogy részei egy kiváló iskolának, ahol fontosak a hagyományos értékek.
- Ti vagytok ennek a nemzetnek a jövője - mondta -, és itt, ezek közt a falak közt formálódni a jellemetek, mely egész életetekben elkísér majd benneteket. Az iskola mindig is büszke volt arra, hogy olyan fiatal férfiakat nevelt, akik később nagyszerű dolgokat értek el.
A tömeg figyelmesen hallgatta, néhányan egyetértően bólintottak. Mr. Prentice a beszédét reményteli hangnemben zárta, sok sikert kívánt a diákoknak, és arra buzdította őket, hogy használják ki a lehetőségeiket az iskolás éveikben.