nyúltorok

3. - metamorfózis

Simogatom a nyulamat. Vadasszínű bundája beleolvad a parkettába. Remegő kezemet végigsimítom a bársonyos bundáján, ő gombócszerűen összegömbölyödve élveszi a szolgáltatást. Figyelmem most rá öszpontosítom, csak távolról hallom, hogy beszélnek hozzám.

Szemem sötét mint az éjszaka, elnyel mindent, mint egy fekete lyuk, úgy néz ki, mint egy tápióka golyó. Óriási füleimet hegyezem, megbúvok a földön magzatpózba dermedve. Most figyelmemet átirányítom; éberen lesem minden mozdulatát a másik emberi életformának ami a szobában van; mimika, gesztus, cselekedet. Most egy kicsit megbillenti a fejét és beszél tovább. A feszültséget vágni lehet a szobában, orrom minden lélegzetnél látványosan emelkedik és süllyed, szívem ki akar törni bordáim vasszorításából. 

Szavak mennek el a fülem mellett, mintha egy idegen nyelven beszélnének hozzám a Marsról. Fejemben nem nyernek értelmet a mondatok. Oldalra látó szemeim most tágra nyílnak és egyre csak a beszélőt pásztázzák, minthogyha össze tudnám nyomni őt a szemeimből áradó fénytelen gravitációval.

Hirtelen megtörténik amitől vártam; gyorsan feláll és egy lépést tesz felém, kezét és hangját megemeli. Összerezzenek a félelemtől, reflexszerűen felpattanok a parkettáról, négy lábammal olyan gyorsan iszkolok ahogy csak tudok. Apró lakhelyem felé veszem az irányt, egy ugrással bent is vagyok. Vadasszínem beleolvad az elszáradt szénaszálak közé. 

Egy utolsó lépéssel még visszafordulok, felágaskodom és magamra zárom a ketrecet.