"Mennyi időm van?"
"Egy, maximum másfél éved."
Sebastian Vettelről úgy beszélnek, mint egy új kezdet legnagyobb reményéről. Fiatal, gyors, ambiciózus és a pályán legalább annyira elbűvöl mindenkit a precizitásával és zsenialitásával, mint a való éle...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
𝐒𝐄𝐁𝐀𝐒𝐓𝐈𝐀𝐍
– Nem lesz baj, Seb. Nem lesz semmi baj.
Úgy ébredek, mint, akit jeges vízzel öntöttek nyakon. Alig kapok levegőt, a hátam borsódzik az undortól, a nyelvemen még érzem a fertőtlenítőt és az orromban a gyógyszerek szagát. Forog a gyomrom és forog velem a szoba is, mint egy véget nem érő körhinta, amiről lehetetlen leszállni. A telefonomért kapok, amit a mellettem lévő éjjeliszekrényen hagytam éjszakára, azonban egyetlen nem fogadott hívás vagy üzenet sem villog a kijelzőn, amikor felpattintom a tetejét.
A szememet dörzsölgetve dőlök hátra az ágyon és közben átkozom az álmaimat, amiért ismét jéghideg izzadtsággal a testemen kellett felkelnem. Nem éppen olyan indítása a napnak, amire vágytam volna.
Miközben a mutatóujjammal megpróbálom kidörzsölni a szememből a csipát a szállodában kapott papucsomba bújtatom a lábam és a fülemhez emelem a telefont. A készülék kicsöng egyszer, kétszer, háromszor, négyszer és amikor már éppen le akarnám rakni hirtelen recseg egyet a vonal és valaki morcosan belemorog.
– De, ha valami baromság miatt keltettél fel, Sebby... – suttogja a vékonyka hang gazdája mire megforgatom a szemem. A számra pedig óriási mosoly kúszik, amiért hallhatom a hangját.
– Már rég a tv előtt kellene ülnöd! Miért vagy még ágyban? – szakítom félbe miközben becsoszogok a fürdőszobába.
– Hajnal hatkor kezdődik a futamod?
– Szolidaritásból kellene előtte ülnöd, tökfej – vágom rá a kérdésre azonnal, miközben fogkrémet teszek a fogkefémre és a számba teszem.
– Szerintem anya még alszik. Kötve hiszem, hogy ki akarna kelni az ágyból, hogy szolidaritást vállaljak veled.
– Beszari.
– Még sokáig tervezek élni, nem örülnék neki, ha anyu idő előtt kitekerné a nyakam – a húgom sóhajt egyet. Jól hallom a hangján, milyen iszonyatosan fáradt, mégis mosolyog. Érdekes, mennyi mindenre rájön az ember, ha az év nagy részében távol van a családjától és csak telefonon tudja velük tartani a kapcsolatot. Már a hanglejtéséből is képes vagyok megítélni, milyen hangulatban van. – Sebby? Sok sikert – suttogja, és a hangját hallva tudom, hogy mindjárt visszaalszik. – Szurkolni fogok neked.
Azzal a vonal megszakad, a fürdőszobában pedig ismét csend lesz. A telefonom a csaptelep melletti szekrényre rakom és miután kiöblítem a szám elzárom a csapot. A teljes némaság szinte fülsértő. Szinte kilyukasztja a dobhártyám. Ezt a fajta némaságot mindig is gyűlöltem. Sosem tudtam megszokni. Mindig a temetőkre és a kórházakra emlékeztetett. Helyekre, ahova soha sem akartam menni, helyekre, amiktől mindig elkapott a rosszullét.
