A gyűlölet határán

5

Serena

Nem mehetsz el!
Parancsolgat nekem?

Már legalább öt perce elment és még mindig ez az egy mondat kavarog a fejemben. Mégis hova? Nem mintha számítana. Nem lenne szabad megengednem magamnak, hogy ennyi időt elvegyen tőlem, de hiába is próbálok nem gondolni rá, nem tudok ellene tenni. Ott volt az életem minden szörnyű szakaszában. Ha este lehunyom a szemem, akkor visszatérek oda, arra a helyre. Átélem újra és újra. Minden áldott este. 

Antonio sok mindenben segített való igaz. Amióta mellettem van könnyebb, de csak az, amit vele együtt követtem el, azok az estek nem okoznak álmatlan éjszakákat, ám azok amit azelőtt tettem, hogy megismertem őt, nos azoktól a rémálmoktól nem tudok megszabadulni. Az első gyilkosságom rémképeit nem tudom kiűzni a fejemből. Képtelen vagyok Isaac és Stefan arcát elfelejteni. Ők voltak az elsők, és a könyörgő tekintetük beleégett az elmémbe, nem tudok szabadulni tőlük. Akkor még nem volt senki, aki megtanította volna, hogyan dolgozzak fel egy gyilkosságot. Senki. 

Még Alessandronak sem mondhattam el. Nem azért mert nem mertem, vagy tartottam tőle, hanem mert nem akartam a szemében egy nyúlszívű elkényeztetett kislánynak tűnni. Ráadásul neki olyan könnyen ment minden, mondhatni zsigerből. Nem hiszem, hogy neki rémálmai lettek volna, csak mert néhány rossz fiút a másvilágra küldött. Legalább is nem beszélt róla, sőt talán még büszke is volt arra, hogy neki ez csak munka. Ez nem azt jelenti, hogy lelketlen vagy pszichopata lett volna, szerettem jobb testvért el sem tudtam volna képzelni magamnak. Olyan akartam lenni mint ő, de esélytelen volt. Amíg élt meg akart kímélni ettől az élettől, minél távolabb tartani az alvilági ügyektől. Nem volt hajlandó fegyvert sem adni a kezembe, és mindent megtett, hogy legjobb barátjától a híres kurvapecér JK-től is távol tartson. Habár a legjobb barátok voltak, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Mellettük nőttem fel, a bátyám foggal körömmel védett, sosem adott volna fegyvert a kezembe, hogy nyugodtan lőjem fejbe azokat, akik erőszakoskodnak velem, ellenben JK-vel. 

Alessandro maga intézte volna el azokat a szarháziakat. JK-nek köszönhetem, hogy sokszor csak egy spangli és egy pohár bor társsaságában tudok megnyugodni és olyan mély álomba merülni, ahol nem kísértenek a holtak.

Sürgősen beszélnem kell apával. Nem csak jövendőbelim miatt, hanem mindazon események sora miatt is ami súlyt bennünket. Tudom, hogy ami mostanság történik, könnyen a vesztünket jelentheti. A fantom bárki is legyen az, okkal vásárol fel mindent. Nem csak felvirágzott üzleteket, hanem ingatlanokat is, és aki esetleg ellenáll, az különös baleset áldozata lesz, vagy épp felégetik a tulajdonát. Samuel Wattson nem volt a tűzeset óta nálunk, nem tett újabb ajánlatot, de a szomszéd birtokot megvásárolta, amivel van egy kis bibi. A birtokot nem lakta senki, a kastély pincéjében viszont több millió dollárnyi marihuána termés nyugszik. Ha ez nem lenne elég, James, a fű szakértője még mindig ott van, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan hozzam ki onnan élve, ugyanis fegyveres őrök cirkáznak a birtok körül, amit árammal ellátott dróthálóval kerítettek körbe. Teljesen ellehetetlenítenek, és kezdem azt érezni, hogy a Fantom, mintha a családomra pályázna, vagy éppen arra, ami a betevőnket biztosítja. És ha valóban így van, akkor egyáltalán nem biztosít be egy házasság a Jeon famíliával. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy a férjemként kell Jungkokkal együtt élnem. Soha. Igaz, könnyedén megkeseríthetném az életét, hiszen csak karnyújtásnyira lennék tőle. Talán apa elfogadná az érveim. Talán. Meg kell próbálnom jobb beletásra bírni.

Nem könnyű mostanság apával, mert megrögzötten trónörökösre vágyik, és mivel én vagyok az egyetlen gyermeke, így mástól nem számíthat unokára, de még ha hajszálnyi vágy lenne bennem a házasság iránt, akkor sem JK-hez mennék hozzá. Azonban a házasság nem hoz lázba, nem nekem való, el sem tudom képzelni, hogy együtt éljek valakivel, még szerelemből sem. És ha már szerelem, egyszer volt benne részem, köszönöm elég volt.

Antonio fogad a konyhában, épp kávét készít, megkínál, természetesen elfogadom, amíg készül az olasz fekete, apám irodájába megyek, kopogok, ám válasz nem érkezik. Másodszor kopogásra sem kapok válasz, ezért benyitok. Szélsebesen fog el a kétségbeesett rémület. Apa a földön csak a lába latszik ki az íróasztal mögül. Oda rohanok és közben segítségért kiabálok Antonionak. Apa mellé térdepelek az ölembe veszem a fejét.

– Apa, jól vagy? – a sírás visszatartástól rekedtes a hangom. Apa eszméleténél van, így nem szabadulnak el a könnyeim, de a gyomrom megsínyli ezt, fáradhatatlanul liftezik.

– Semmi baj kicsim, csak összecsuklottam.

– Csak! – felsikítok és ekkor már Antonio is bent van. Ketten lábra állítjuk apát. – Rámhoztad a frászt.

Idegesen a homlokom fogva sétálgatok, apa már a kanapén ül.

– Nem kell úgy felfújnod.

– Úgy gondolod, kopogtam és nem válaszoltál, aztán meg a földön talállak. – Kapkodom a levegőt, miközben mérgesen hadonászok. Ezt váltja ki belőlem, ő az egyetlen családtagom és nem akarom elveszíteni, de túl könnyelműen veszi a betegségét.

– Nyugodj meg Serena, apád jól van. – Antonio hangja nem rejt semmit, de ettől én még nem fogok rögvest megnyugodni.

– Te csak ne nyugtass!

Antonio vérnyomást mér apának.

– Kicsikém, amikor így viselkedsz mindig édesanyád jut eszembe, a bolhából is elefántot csinált.

Remek. Az apám továbbra sem fogja fel, hogy mennyire nincs jól.

– Apu – letérdepelek elé és a térdére teszem a tenyerem. – túl könnyelmű vagy. Ha magadra nem vagy tekintettel, akkor legalább rám legyél. – Morgolódik, de végül bólint.

Csipog a vérnyomásmérő, felpillantok Antoniora.

– 185 – Antonio hangja rideg, de az álla megmerevedik, ő is aggódik.

185 még nem a világ, de magas.

– Le kell pihenned, és nem szeretném, ha még egyszer ilyen elfordulna veled, felveszek hozzád egy ápolót, és nem... – apa ellenkezne, de nem hagyom... – nem érdekelnek a kifogásaid, magam miatt teszem, megnyugtatna. Érted? – Apa megfogja a kezem, érdes a bőre, mindig is az volt, mert hajdanán nem vetette meg a kétkezi munkát és most itt nem arra gondolok, hogy saját kezűleg szabadult meg az ellenségeitől. Amióta az eszem tudom, mindig csinált valamit, vagy autót szerelt, vagy a hétvégi házunknál fát vágott, növényeket ültetett, a birtok tele van gyümölcsfákkal és örökzöldekkel, mind az ő keze nyomát dicsérik.

– Kislányom, neked pedig engem kell megértened, nem tudom mennyi van még hátra és biztonságban akarlak tudni, ezért is akarom már oly rég óta, hogy férjhez menj, ha én már nem leszek, valaki a gondod viselje...és... – most ő csitít engem, mert máris felhoznám az indokaim, ami ez ellen szól. – Jungkook jó srác, ne tévesszen meg a családja, rendes fiatal ember és egy olyan erős nőre van szüksége, mint te.

Ha tudná, hogy Jungkook mit tervez ellenem, akkor nem így vélekedne, de nem veszem el a kedvét.

– Itt járt ma és megkérte a kezed, boldogan áldásomat adtam. A két család immár egy, nem csak erősebbek lettünk, de a két családnak egy örököse lesz, és én végre megnyugodhatok. A bátyád is egyetértene velem.

– A bátyám... – apa felemeli a kezét, már megint csendre int.

– Tudom, hogy még mindig nem fogadtad el, de bele kell törődnöd, Alessandro meghalt és akár elfogadod, akár nem, nem Jungkook ölte meg. Ott volt vele, ő is meghalhatott volna, de nem így lett, és egyáltalán nem bánom, hogy általa lesz egy fiam.

Nem beszélünk többet a házasságról sem a betegségéről. Apa megmutatja a meghívót, majd közli, hogy ő nem mehet el, ezért nekem kell képviselnem. Tartsam nyitva a szemem, ideje megtudni ki ez a fantom és hogy pontosan mit akar. Jungkook is ott lesz és Antonio is elkísér. Ne veszítsenek szem elől ígérjem meg. Ezt megfogadom.